Ötletek Húsvéti sonka felhasználására

- Nem azért kaptad a titkos naplót, hogy innen kezdve stresszben élj! – ezt mondom a kisfiamnak, mert 1. magával vitte mindkét kulcsot a locsolásra, nehogy véletlenül, amíg nincs itthon, és a lányszakasz a locsolókat várja, beleolvassunk (holott tisztáztuk vele, hogy az az ő titkos naplója, én például azt sem tudom, hogy a lányomé hogyan néz ki, az az ő magánügye), 2. belerakta a kulcsokat egy üres kindertojás-dobozba és a feje alá tette, ami persze kicsúszott, amikor este bementem a szobájába betakargatni, a szörnyűző lámpákat lekapcsolni. Hát ez már szöget ütött a fejembe, hogy vajon mi lehet benne, amit ennyire kell titkolni. Hiába is mondjuk neki, hogy nem tehet olyat, ami miatt ne szeretnénk, nem történhet olyan, amit szégyellnie kéne. De hát a szív útjai kifürkészhetetlenek, nem bízza ránk ezt az egetrengető titkot. Na jó, akkor „ravasz” leszek:

- Szeretnél még más kislányhoz is elmenni locsolni? – kérdezem tőle, miután apjával a szomszédságban esett locsolásról visszatérnek.

- Anyu, tudod, hogy nem szeretek locsolni! – hát hogy ne tudnám, reggel is mondta, hogy nem szereti a locsolást, de az apja azt mondta neki, hogy ez nem a mi döntésünk, ma locsolni kell menni – ezzel vágta el a nyafogás további útját. (igen, talán azt kellett volna kérdeznem, hogy kihez nem szeretnél elmenni locsolni…)

Na de a locsolkodás becsülete helyreállt, amikor Nagyi a szokásokat megtörve Mozart-golyóval kínálta a „kötelező” mondóka után:

- Na, ezt kéne az országban bevezetni!

Én meglehetősen meg vagyok elégedve az országban bevezetett azon szokással, hogy Húsvétkor sonkát kell enni. Viszont van, amikor marad belőle: mit is lehet ilyenkor kezdeni vele?

Sonkás sajtkrém

A legjobb a házi, és ebben ráadásul még adalékanyagok sincsenek!

Hozzávalók
Főtt sonka

Tejföl

Kakukkfű

2 kocka natúr mackósajt vagy egyéb semleges ízű krémsajt (elhagyható)

A sonkát felkockázzuk, ledaráljuk.

Összekeverjük a többi hozzávalóval. Gazdaságosabb kiadásban a sajtot akár el is hagyhatjuk.

Rozskenyéren, petrezselyemmel, enyhén csípős paprikakarikákkal tálaljuk.

A tejfölös sonka a tölteléke a húsos haséként értelmezhető batyunak is, amelynek tésztáját juhtúró teszi különlegessé.

Rakott sonkás tészta*

Gyorsan elkészül, és semmi különösebb hozzávaló nem kell hozzá.

Hozzávalók

2 közepes fej hagyma

margarin

Mangalica szalonna (opcionális)

Maradék húsvéti sonka felkockázva

30 deka kockatészta

5 tojás

2 deci tejföl

1 kk só

A tésztát kifőzzük.

Egy tepsit kizsírozunk, zsemlemorzsával megszórjuk, hogy a tészta ne ragadjon bele.

Közben felkockázzuk a vöröshagymát, és a margarinon aranybarnára pirítjuk. Ha szeretnénk – már mért ne szeretnénk, - akkor az egészet lehet egy kis (de éppen csak íze kedvéért) mangalica-szalonnapirítással kezdeni, majd erre rá a margarin és a hagyma.

Felkockázzuk a főtt sonkát is. Ezúttal lehártyáztam, leszedtem a zsíros részeket is. (mint gyerekkoromban, amikor szüleim kerekre tágult szemeitől kísértve még a gépsonkából is kiszedtem a zsíros részt – aztán hozzászoktak).

Egy kicsit a sonkát is átpirítottam a hagymán.

A kifőtt tésztáról leöntjük a vizet, összekeverjük a hagymás sonkával.

5 tojást szétválasztunk, a sárgájukat összekeverjük a tejföllel és a sóval. A fehérjét felverjük habnak, és óvatosan a tejfölös sárgájához keverjük, majd az egészet a sonkás tésztához.

A tésztát belesimítjuk a tepsibe, a tetejére még szórunk a sonkakockákból.

175 fokon 31-40 perc alatt aranybarnára sütjük.

Friss salátával tálaljuk.

Epilógus: és akkor még nem is tudta, hogy a locsolásnak Nagyinál folytatása is van: sosem hallott róla eddig ugyanis – Nagyi ilyenkor külföldi állomáshelyén szokott tartózkodni, illetve ő maga az Ismerd-meg-hazádat mozgalomban vesz részt családjával a tavaszi szünetben, kivéve, amikor Apu szakdolgozatot ír, és akkor, amikor nem arra kell számítani, hogy mondjuk, látjátok gyerekek, azalatt a hókupac alatt van Veszprém, ugye milyen szép?! – na szóval nem is sejtette, hogy a locsolásért pénz is járhat. Pééééénz??? – megnyúlt az arcocskája a kis Harpagonnak. Még nagyobb lett a meglepetés a papírpénz láttán:

- Én azt hittem, hogy 200 lesz! – kurjantotta, miután elvégezte a gyors fejszámolást, hogy mivel is bővülhet vajon a kassza.

Húsvéti kalács helyett - Gyümölcskenyér

-        Anyu, én ám tudom, hogy nincs Nyuszi! – ezzel fogad a kisfiam az iskolában. Nyilván kiokosították egymást az elsősökből összeverődött Nagy Húsvéti Nyúlleleplező Tanács tagjai.

-        ÓÓÓ, nincs Nyuszi??? És akkor ki fogja nekünk az ajándékokat hozni??? – kérdezem én és gondolatban hozzáteszem, talán a Mikulás bevállalja a húsvéti fuvart is, szánon mégiscsak egyszerűbb lenne ebben a tavaszi zimankóban.

-        Én tudom, hogy ki hozza az ajándékot, Ti: Apu és Anyu!

Hm. Régóta tipródom már ezen a dolgon, hogy lelepleződjünk-e a gyerekek előtt. Nagylányom hallani sem akart róla soha, hogy a varázslatos lények nem léteznek. Hiába hagytam szerteszét számtalan jelét a valóságnak. Ő nem akarta tudomásul venni. És egy ideje pedig nem akar belerondítani a játékunkba, már csak kisöccse kedvéért sem. Aki meglehetősen racionális lény, és nem is okozna neki megrázkódtatást az igazság, mint ahogyan nekem sem okozott annak idején. Azért én megpróbálom megingatni az újdonsült hitében, hogy tényleg olyan erős-e vajon:

-        Szóval szerinted nincs Nyúl?

-        Hát nem is tudom, még gondolkodom rajta – mondja némiképp fellélegezve, hátha mégis igaz a mese.

Idáig rendületlenül hitt benne, két hete mindennap elmondja, hogy titkos naplót kér a Nyúltól. Lakattal, akihez kulcs van. Nem ám számkód, vagy más trükk. A titkos naplót elirigyelte a nővérétől, aki már évek óta vezeti.

-        És milyen titkot fogsz írni abba a naplóba?

-         Hát például azt, hogy Szilárdnak még egy testvére fog születni! – vágja rá rögtön a nagy rafinátor, aki szépen belesétált a csapdámba.

Ezt a titkot már én is lelepleztem magamban, de ezt nem árulom el. Annak pedig nagyon örülök, hogy naplót kér, mert ahhoz ugye írni kell, gyakorolni a frissen megszerzett tudást.

Biztosan Anyúl vezette a lépteimet, mert az első boltban, ahova betértem, meg is találtam az igazi titkos naplót, rendes lakattal, kulccsal és a sok hellokitty és barbihercegnő között volt egy példány egy bájos kiskutyával az elején, ami még kisfiúk számára is vállalható.

De mégis csak kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon milyen titkokat fog bele írni?

Gyümölcskenyér

Szerettem volna valami egyszerűbbet, gyorsabbat sütni, mint a húsvéti kalács, ami aszalt gyümölcsökkel töltve ínycsiklandóan kelleti magát a nagyszerű pékségünk üvegpolcain. Kóstolót is kaptunk belőle, kitűnő darab, egyetlen baja, hogy nem az én pénztárcámnak szól. Tehát valami egyszerű, de nagyszerűt kerestem, tekintve, hogy piárosan szólva tavaszi tisztító böjtöt tartok, de hát mit szépítsük, egyszerűen nevezhetjük fogyókúrának is. És hát a nyálcsorgató csábító részeken szerettem volna gyorsan túllendülni, mert a családomat nem kárhoztathatom arra, hogy ők se egyenek. És megint csak jobb az őszinteség, ne kerteljünk: a gyümölcskenyér annyira jól sikerült, hogy elvéreztem rajta. *

Hozzávalók

15 deka vaj vagy margarin

15 deka cukor

4 tojás

20 deka liszt

2 tk sütőpor

1 késhegynyi só

1 (bio) citrom reszelt héja

Egy jó marék aszalt gyümölcs, magvak, csokoládé, ami éppen akad otthon. Nálunk most volt aszalt barack, szilva, cukrozott narancshéj, dió, mandula és egy kis csoki még mikulásról – csak hogy tényleg keveredjenek az ünnepek

Felkockázzuk az aszalt gyümölcsöket, a magvakat és a csokoládét.

A vajat összekeverjük a cukorral, egyesével hozzáadjuk a tojássárgájákat. Belekeverjük a masszába a sót és a citromhéjat.

Felverjük kemény habnak a tojásfehérjét.

A tojássárgájás masszába gyors mozdulatokkal belekeverjük a lisztet és a sütőport.

Majd a tojásfehérje-hab egyharmadával fakanál segítségével fellazítjuk, óvatosan, hogy össze ne törjön, és hozzákeverjük a tojásfehérje többi részét is. A végén hozzáadjuk az aszalt gyümölcsöket, magvakat.

175 fokon 30-35 percig sütjük, amíg a teteje aranybarna nem lesz

+1 TIPP: az aszalt gyümölcsöket, magvakat forgassuk bele lisztbe. Így az rátapad az oldalukra és a tésztában szépen egyenletesen osztódnak el, nem süllyednek le az aljára.

-        Gondolkodtam a Nyúl-dolgon – kezdi a társalgást másnap gyermekem. De nem tudom, hogy van-e, inkább nem hiszem.

-        Tudod, az úgy van, hogy annak létezik a Nyúl, aki hisz benne.

És persze ma is terítékre került a Nyúl, no nem a szó szoros értelmében, az én konyhámba nyúl nem jöhet alapanyagként:

-         Szerintem nincs Nyúl. Ti hozzátok az ajándékot.

-        Igazad van. – súgtam a fülébe, mert az úgy jó, ha az igazság ki van mondva.

És hogy a kislányommal mi lesz? Egy témába vágó írásom hamarosan megjelenik egy könyvben. Arra gondoltam, hogy a kezébe fogom adni.

* A megingás csak időleges és csak ennek süteménynek szól.

A Napfény Városa napfényben

- Ne aggódjon, ha országszerte esik az eső, Szegeden akkor is jó idő van. Az én nagymamám szegedi volt, minden évben megyünk haza. – ezt mondta a kedves hölgy, akit reggelenként fel szoktam venni, amikor ballag a busz felé és én utolérem.

Azért adtam magamban egy esélyt annak, hogy mégsem így lesz, annyira harsogta tévé-rádió, hogy itt a nagy eső. Már készültem is rá, hogy a bejegyzés címe ez lesz: a Napfény Városa esőben. A sokéves tapasztalat azonban most is beigazolódott, csak az utolsó napi programunkat, az ópusztaszeri emlékparkot fújta el a jeges szél. Nem baj, valamit mindig kell hagyni legközelebbre is.*

A tavaszi szünetben tettünk egy kirándulást szép dél-alföldi városunkba a remélhetőleg sokáig tartó „ismerd meg hazádat szüleiddel, testvéreiddel”-programsorozatnak a jegyében. Ezt persze egyesek vélhetik „Végezz összehasonlító elemzéseket egy adott ország fagylaltkészítési eljárásairól!” vagy „Az Európai Unió biztonságos játszóterekről alkotott irányelveinek alkalmazása a gyakorlatban” elnevezésű tényfeltáró kutatómunkának is.

Azért esett Szegedre a választás, mert kisleányunk szenvedélyesen megszerette Móra Ferenc Kincskereső kisködmönét, és Szeged nemcsak a napfény, hanem Móra városa is. Sőt – gondolta a programtervező - útközben csak befordulunk az autópályáról Kiskőrösre, rágyújtunk a pipánkra, és egyúttal Petőfi szülőházát is megnézzük, hiszen most úgyis a János vitéz az iskolai tananyag. Petőfi pipa tehát. Ez a „befordulás” több volt persze, mint azt eredetileg gondoltuk. De így „egész úton hazafelé” láttunk igazi alföldi tájat, homoki szőlőt. Petőfi szülőházában pedig, ha tyúkot nem is, de azt a ládát, amire fölszállhatott, igen.

Szegedet gyorsan a szívébe zárja az utazó, rendezettek a házai, terei, a villamossínek között zöldell a fű, bicikliutak mindenfele, rengeteg a virág. Úgy vettük észre, minden út a Tisza Lajos körútra vezet, és ez nagyon is kapóra jött nekünk, tekintve, hogy szálláshelyünk épp ebben az utcában volt. Könnyed sétával jutottunk el a Belvárosba, ahol épp kirakodóvásárt tartottak, benne egy szekrényméretű kováccsal, aki a helyszínen készítette el termékeit. Kisleányunk választása egy gyönyörűszép vasrózsára esett – majd kinövi – a kisfiúnk pedig egy dárdát nézett ki magának, rögtön az első sétán, amit nélkülem tettek meg, mert számomra a hidegfront nem mást jelentett, mint egy kiadós migrént. Kérdezte, hogy mikor kaphat olyat. Próbáltam egy beláthatatlan messzeségű időpontot mondani:

- Ha 16 éves leszel.

- De Anyu, értsd meg, ott csak két dárda volt, addigra elfogy!

Édesapja még tréfálkozott, hogy persze, persze, majd még az alabárdot is megvesszük, meg hozzá rögtön egy egész páncélzatot (megjegyzem, ez utóbbit még évekkel ezelőtt megígértette velem életem párja, tehát az alma nem esett messze a fájától). A tréfálkozást a gyerek azonban nem értette, és teljesen elkeseredett, amikor másodszorra is arra jártunk, és elmagyaráztam neki, hogy hat éves korában sem dárdát, sem alabárdot, de még csak egy fokost sem veszek. Végül aztán a NG magazin Titanic-ot ábrázoló címlapú számában ki tudtunk egyezni, úgyis mint vásárfia. Azért nem kellett nélkülöznünk a fegyvereket, mert a Móra Ferenc múzeumban épp 48-as kiállítás volt, és ott be is öltöztettek minket honvédoknak, a családfő természetesen tábornoki kalapot kapott. Fegyverutánzatokat is kaptunk a kezünkbe, a múzeum munkatársa szerint pisztolyt, de társaságban mindig a hátam mögé bújó kisfiam kijavította, hogy az karabély. Csattogott a fényképező. A múzeum szép épületében több témában is rendeztek kiállítást. A Móra emlékszoba volt természetesen az első, amit megnéztünk. A legjobban a szegedkörnyéki néprajzi tudnivalókról szóló rész tetszett. Olyan interaktív, játékos módon állították össze, a legmodernebb technikát is felhasználva, ami felhőtlen szórakozást jelentett kicsinek, nagynak egyaránt. A sok néznivaló közül magával ragadott a Radnátjárt lány fényképe. Az a szokás dívott úgy a századforduló táján, hogy a lányok, miután megtették a radnai zarándokutat, menyasszonyi ruhába öltöztek, „Isten hozott” és egyéb feliratú zászlókkal együtt lefényképezkedtek, a fényképet pedig gyönyörű keretbe tették, mirtusszal díszítették. Hatalmas munkát áldoztak tehát arra, hogy a lehető legszebb képet készítsék magukról, amit aztán gondolom, még dédnagymama korukban is nézegettek „hejj de szép lány voltam én egykor” gondolatbéli sóhajtásokkal övezve. Úgy is mondhatnánk, hogy XIX. századi fészbúk fotó, a lehető legszebb beállításban megmutatni a világnak magunkat, igaz, a megosztás kissé korlátok közé szorított volt. (valami elvetemült pogány hang azt súgja a fülembe, hogy a búcsújárás mindehhez csak apropó lehetett).

A múzeumban látottak alapján kedvet kaptam a szegedi papucsra és egy jó kis paprikás ételre is.

Kirándulásunkat a szűkös időkre tekintettel meglehetősen alacsony költségvetésűre terveztük, így aztán egy igazi szegedi halászlé nem fért bele a kiadnivalókba (hazatérvén egy mangalica szalonnás-sonkás, hagymás, kiadós rántotta, a tetejére szórt élénk vörös pirospaprika dombokkal pótolta a paprikás utáni vágyat), de egy cukrászdázás a Kárász utcán, szép napsütéses délutánon viszont igen. Nálam a túró-rudi ízesítésű fagyi vitte el a pálmát, a csokis-áfonyás Házisárkány, amit a „név kötelez”-alapon szintén megkóstoltam, számomra túl édesnek bizonyult. A szép Klauzál-téren feltűnt egy utcai mutatványos is, egy nagydumájú kalóz. Ügyesen vonta be a közönséget a műsorába, akik szintén interaktív módon közelítették meg a produkciót és a tetszésnyilvánítás mellett bizony, oda is mondogattak az ötletembernek. Kislányom az előadás után hallótávolságon kívül azt kérdezte:

- Ez az ember nem tanult jól, vagy eleve ez akart lenni?

A „bohóc” vidám arca mögött meglátta a szomorút is.

A Dómba éppen a Nagypéntek esti misekor jutottunk el, az amúgy is gyönyörű épület

telve volt hívekkel, gyönyörű énekszóval.

A Tisza-parti séta is felvillanyozó volt, főleg annak a számára, aki nemcsak a fegyverekért, hanem a hajókért is rajong. (Mondjanak bármit, hogy ez tanult viselkedés, ebben én nem hiszek, szerintem ez genetika, nálunk esélyegyenlőség van, feminista felhangokkal; egyformán érdekelnek vagy nem a világ dolgai, hajókról eddigelé szó sem esett nálunk soha). Hát szóval tűzbe jött a karabélyos honvéd, hogy mi tarthatja a hajókat a part mentén, meg is találta a rögzítési pontokat, szerencsére nem sikerült elszabadítani a szegedi tiszai flottát. Egyelőre. A partnak olyan kisugárzása van, hogy az ember érzi, megtelik energiával, de az egész város is olyan hatással volt rám, a tökéletesen idegenre, hogy még, még, menjünk, nézzük tovább.

A Tisza-parton remek játszótér várt minket, öregszüléknek kényelmes padokkal, árnyékot adó fákkal, és pár olyan perccel, amikor egy-egy mondatot végig tudtunk mondani. Így aztán elábrándoztunk arról, hogy mi lenne, ha megnyernénk a lottóötöst, és megvennénk a játszótér mellett található 1977 óta bezárt egykori Kass, majd az 1929-es gazdasági válság után eladni kényszerült és Hungáriaként 1934-től továbbműködő szállót. Közel annyi ideje van már zárva, mint második virágkorában egyáltalán nyitva volt. Impozáns épület pedig, akik látták, azt mondják, gyönyörű volt belülről is.

A kisebbik gyermekemnek, ha azt mondod, megyünk a múzeumba, határtalanul boldog lesz, de azt a hibát sohase kövesd el, hogy festményeket nézni viszed. Akkor se, ha Picasso, Dürer, Renoir, vagy Munkácsy. Pedig van ez utóbbi is a Móra múzeumban, igaz, most valami csoda folytán megnézhettem nyugodtan mind a hármat. A nagy terem egyik falát Vágó Pál alkotása foglalja el. A képen az 1879-es nagy szegedi árvíz után maradt romokon állnak a kor nagyjai, Tisza Kálmán miniszterelnök, Mikszáth, középen Ferencz József. A kép címe pedig ez: Szeged szebb lesz, mint volt. Sikerült nekik.

Húsvéti epilógus

A Húsvéti Nyúl nagyon jól értesült, így még véletlenül se Húsvét vasárnap tojta a kertünkbe a megtalálnivalót, amikor még nem voltunk itthon, hanem Húsvét hétfőn­­.­­** De megint csak nem bírt magával és így szólt:

- Kisfiam, Te olyan jól értesz a hangokhoz, mit gondolsz, idén öreg nyuszi rikkantott vagy fiatal? – igaz, előre tudta a választ, tekintve, hogy egy kiadós megfázás miatt olyannak tűnhet, mint aki kemény munkával vagy 20 évnyi cigaretta-alkohol-éjszakázás kombóval tett szert dögösen szexi bárénekesnői hangra.

Némi gondolkodás után a szakértői ítélet ez volt:

- Öreg!

- Nem baj, hogy öreg – egészítette ki jólelkű nővére, aki bár maga is hisz a Húsvéti Nyúlban, csalódást vélt felfedezni Anyúl arcán – így legalább van tapasztalata ahhoz, hogy minek örülnek a gyerekek!

A Húsvéti Anyúl szívét naná, hogy átmelengette ez a mondat.

* Maradt persze más néznivaló is legközelebbre, például az Új Zsinagóga, ami pészachra való tekintettel zárva volt.

** A Húsvéti Nyúlnak idén volt a szokásoson kívül még egy emlékezetes ténykedése: magával vitte kisfiam első tejfogát.