Akik a nutella alá vajaznak

       -          Kérsz valamit az ápiszból? – kérdezem a lányomat.

-          Nem tudom, mi az. – mondja ő.

Bizony, ez már történelem. Amikor kicsi voltam, imádtam hallgatni anyukám történeteit a gyerekkoráról. Hogy hogyan gyűjtött a gyár mellé kidobált selejtes üvegampullákat, hogyan úsztak át a többiekkel a Dunán, miket vettek a trafikban, hogy egyedül járt már óvodába is, azt, hogy egy nyár alatt nőtt meg, mire nyolcadikos lett, addig sokkal kisebbnek nézték a saját koránál, és hogyan kellett belógni a moziba. Sokkal izgalmasabbnak tűnt az a mesevilág. Azt gondoltam, hogy én már semmi érdekeset nem fogok tudni mesélni a gyerekeimnek, mert mire ők megszületnek, a világ mit sem fog változni. Nem is. Csak a sarkaiból fordult ki azóta. Néha úgy érzem magam, mint ha a Nagymamám lennék, aki következetesen Andrássy utat mondott Népköztársaság útja helyett, harisnyának hívta a zoknit. Eléggé meghökkent a Barbie babától, de azért hozott nekünk az olaszországi nyaralásából, és még mondta is, hogy hozott volna korábban is, de ilyen csúnya, nyeszlett babát nem akart venni, nem tudta, hogy ez nekünk tetszene. Az első és egyetlen Barbie babámat 12 évesen kaptam. Manapság már a tízévesek se babáznak (lehet, hogy már a még kisebbek se – nem tudom, évekkel ezelőtt elvesztettem a kapcsolatomat a csillámpóni világgal). Nos, én meg ilyeneket beszélek, hogy ápisz, meg Moszkva tér. Aztán vannak fertelmes szokásaim is. Például a kenyeret először megvajazom, és utána kenem rá a nutellát. Mi van??? Blehhh. Olyan dalokat (is) énekelek, amik már nem szerepelnek a Nemzeti Alaptantervben – feszabaDÚLVA zengje a nép. És csodatörténeteket is tudok mesélni arról, hogy milyen volt régen. Hogy a benzinkút helyén egy titkos kert volt, tele szederfával, ahol nyáron annyi szedret ettünk, hogy este, amikor lehunytam a szemem, csakis szedreket láttam, végtelen mennyiségben. Hogy nem volt, csak fekete-fehér tévé, Junoszty, vagy ahogyan mi olvastuk még a felsős idegen nyelvi tanulmányaink megkezdése előtt: Hohoc Tibi. Hétfőn még az se, egyébként a két adó kínálatát a csehszlovák 1-2. színesítette. Az első mobilomat 28 évesen vettem, előtte csak vonalas volt, arra is évekig vártunk, meg fülkéből telefonáltunk. Okos telefon se volt, GPS se. Mindent előre meg kellett beszélni, és be kellett tartani. Ha nem tudtuk az utat, fel kellett találni magunkat. A húgom, ha eltévedt, telefonfülkéből hívta anyukánkat, hogy „Eltévedtem, most hol vagyok?”

-          Nézz körül, mit látsz! – mondta a várost jól ismerő Anyu.

-          Van itt egy mozi, meg egy nagy út, meg még egy metrómegálló is.

-          Akkor az Arany János utcánál vagy, ha kiléptél a fülkéből, menj…

   Tánciskolába jártam. A fegyvergyárat nem szabadott annak hívni, ami. Lámpagyár. Ez volt a buszmegállóba írva. Lámpuska gyár, mondtuk mi. A tcom székház még művelődési ház volt és ott volt a biológia szakkör. A legfrissebb német nyelvű nyugati újságom 2-3 éves volt. És közkincs. Akár csak az összes burda újság. Ha valakinek volt, kölcsönadta, a többiek pedig rongyosra nézegették. Valós idejű nyelvgyakorlás anyanyelvi beszélőkkel? Há-há-há-há! Jó, nekem szerencsém volt, a baráti NDK-ba utaztam az Interfluggal, egyedül, 17 évesen, egy baráti családhoz. És amikor megjelentek a közösségi oldalak, hát az olyan volt, mintha újra kinyitottam volna a meséskönyvet és megtudtam belőle, hogy mi történt a szereplőkkel a történet vége utáni 10-20-30 évben. A mostani gyerekek, a dolgok mostani állása szerint mindig ismerősei maradnak egymásnak.

-          Jó neked – mondja a lányom – mert ti még most is foglalkoztok egymással, mi pedig lehet, hogy nem fogunk, hiába maradunk ismerősök a fércbukon.

Nem tudom, hogy így lesz-e. Hogy így van-e, hogy jobb-e az egyik generációnak, mint a másiknak. Az idő az egyik kezével ad, a másikkal elvesz valamit.

Szederfák helyett például a batátát. Az biztos, hogy annak idején még a piaci árusok között se hallott róla senki.

Currys-tejszínes batátakrémleves

Hozzávalók

kb. 1 kg batáta

1 fej vöröshagyma

Olívaolaj

3 ek. currypor

1 ek. Só

3 l víz

2 deci főzőtejszín

Bioleveskocka (elmaradhat)

1 csokor petrezselyem

A tálaláshoz

Reszelt sajt (parmezán)

1. Apróra vágjuk a hagymát. Olívaolajon megdinszteljük.

2. Megpucoljuk a batátát, felkockázzuk. Megfuttatjuk egy kicsit a hagymás olajon.

3. Felöntjük a vízzel, megfűszerezzük a sóval és a curryvel.

4. Addig főzzük, amíg a batáta meg nem puhul.

5. A tűzről levéve kézi mixerrel pürésítjük.

6. Egy tálkába kiöntjük a tejszínt, hozzámerünk lassan, fokozatosan a meleg levesből, majd az egészet visszaöntjük a levesbe. Így nem csapódik ki a tejszínből a fehérje.

7. Visszatesszük a tűzre és forráspontig otthagyjuk.

8. A tetejét megszórjuk apróra vágott petrezselyemmel.

Reszelt sajttal tálaljuk.

Tojásmentes.

Gluténmentes.

CURRY                                                                                                                                                                 

                                                                                                                                                                             

Nosztalgia. Ez szólt belőlem. Képzeljék, a curry keletkezésének is a nosztalgia az oka. Az angolok alkották meg ezt a fűszerkeveréket azért, hogy India ízeire emlékeztesse őket, de olyan formában, ami az európai ízlésnek megfelel. A gyarmatokról hazaköltözvén hiányzott nekik India íze. A curry por ebben a 18. században megjelent formájában valójában nem létezett az indiai konyhában. A tamil kari szó szó szerint szószt jelentett, az indiai fűszerkeverékek neve pedig garam masala.         

   A curry por összetevői területenként változnak, legfőbb alkotóelemei a kurkuma, a római kömény, a koriander, a csili és a lepkeszegmag, azaz görögszéna. A karilevél lehetséges, de nem kötelező összetevője. 

Idézet a „Gyakori kérdések” internetes oldalról:

Mi az az "ápész" vagy ápisz vagy mi?

Egy filmben mondja egy fiú: "A tolltartómon is rajta van, amit az anyám az ápészban vett."
Gondolom valami kommunista bolt vagy mi.

Az ÁPISZ, Állami Papír és Írószer Kereskedelmi Vállalat átalakulva ÁPISZ-Budapiért Zrt. néven valójában még ma is létezik. A cég helyében alaposan kiaknáznám azt a lehetőséget, ami elő-előbuggyan az emberek tudatalattijából. Mit kérsz az ápiszból? Észre sem vettem, hogy egy régi világ nyelvén beszélek.  

Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával

Van nálunk egy helyi termelői piac. Minden hónapban egyszer, az első szombaton. A „helyi” szó persze tágan értelmezett, de ne kicsinyeskedjünk, végül is a megye határain belül marad. És a magyarországi megyék nem olyanok, mint a kínai tartományok, amelyek Franciaország méretűek. Bárhogyan is, de nekünk nagyon jó szolgálatot tesz ez a piac. Feltöltjük a kamrát friss és jó minőségű élelmiszerrel, olcsóbban, mint ahogy azt a „helyi” globális szupermarketből tennénk.

Kerül a kosárba krumpli, tojás, zakuszka, azaz, sült paprikás, padlizsános krém, amit kis üvegben vettünk először, de annyira bevált, hogy már két nagy üvegnél tartunk, ugyanis a gyerekek egy ültő helyükben képesek megenni a finom, igazi, kovászos, kerek kenyérre kenve. Viszünk aztán savanyúságot, mézet, akácot, hársat, szerencsés években selyemfüvet (a tavalyi év kevés termést adott), vegyeset. Hummuszt, házi készítésűt, akárki megnyalja mind a tíz ujját utána. Télen feketeretket, sütőtököt, kelkáposztát. Édes lilahagymát. Nagy kincs! Nyáron cukkinit, dinnyét, epret, málnát. Palántákat, fűszerkertbe, virágosládába. Túró, tejföl, kőrözöttnek csakis juhtúró. Túró Gyuri, gyerekeknek rögtön a kezükbe is egy-egy darab. Lángos sajnos nincs, pedig az én nagymamám lángost vett nekem mindig, amikor elkísértem a piacra. Itt és most van ám batáta is! A koronát a Böllér Bt. standjánál tesszük fel a piacozásra. Házi kenőmájas, hétnyelven beszélő töpörtyű, rózsaszín bélű füstölt szalonna, csécsi. Füstölt kolbász, szarvas is. Sütnivaló kolbász, télen vastagabb, véres hurkával, májassal. Nyáron vékony, grillezni való, magyaros is, bajoros is.

Itthon aztán megterítünk, mindent kipakolunk az asztalra. A lágyabb ízektől indulok. Zöldségrémek, kecskesajt. Füstölt pisztráng. Aztán jöhet a nehéz tüzérség. Katonák a fehérbélű ropogós kenyérből, rá töpörtyű vagy húsos szalonna, lila hagymával. Kenőmájas a hegyes-erősből kanyarított karikákkal. A férjem csak annyit mond: művész! (Mármint a böllér.) Én azt hiszem, a kenőmájas a kedvencem. Nem, a töpörtyű, nem, mégis inkább a kenőmájas. Csak azért hagyom abba, mert egy minimális önfegyelem szorult belém. Viszont régóta hasonló választ adok, mint Boborján, amikor azt kérdezték tőle, hogy mi a kedvenc étele. „Az ebéd!” - vágta rá ő. A termelői piaci reggeli! – mondom én.

Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával

A recept a Húgomé. Melengető leves téli napokra.

A batáta (patata – krumpli! Mondja spanyolos lányom), más néven édes burgonya. C-, B-vitamin és ásványianyag-tartalma magas, cukorbetegek is fogyaszthatják! A színe sokféle lehet, a lilától a narancssárgán át a fehérig. A kumpli és a manióka után a harmadik helyen áll a világtermelést figyelembe véve a gumós és gyökérzöldségek listáján.

Hozzávalók

5 közepes sárgarépa

1 batáta (kb. 40 deka)

1 fej vöröshagyma

Kb, 1 centi friss gyömbér

2 deci tejszín

Olívaolaj

Oregánó

Só

frissen őrölt bors

a tálaláshoz sajt, esetleg csípős zöldpaprika

A zöldségeket megpucoljuk, felkockázzuk.

Az olívaolajon megdínszteljük a hagymát, aztán átpirítjuk kissé a zöldségeket.

Felöntjük vízzel (3-4 liter), belereszeljük a megtisztított gyömbért, fűszerezzük.

Addig főzzük, míg a zöldségek meg nem puhulnak.

A lábost lehúzzuk a tűzről. Összeturmixoljuk a levest. A tejszínt óvatosan hozzáöntjük. Még egyet lehet rottyintani rajta (de nem muszáj).

Karakteresebb ízű sajtot is lehet bele reszelni, a répa és a batáta elbírja.

Gluténmentes.

Tojásmententes.

Nos, az olasz nyelvvel, én nem voltam annyira jól felszerelve, amikor betértünk a helyi termelőhöz a tengerpartról hazafelé tartó úton. Krumpli kellett volna a vacsorához. Az apró rákocskák és az olívaolaj már ott lapultak a kocsi csomagtartójában. Már akkor is esküdtem a helyi termelőkre, és úgy gondoltam, hogy egész jól értem az olaszokat, biztosan ők is megértenek majd engem. Így hát, bekanyarodtunk a gazda udvarára. A bekezdésig, odáig, hogy buonasera, még egész jól ment a társalgás. Ezután jött a tárgyalás.

-          Potato? – mondtam ki az általam olasznak vélt szót, kérdő hangsúllyal.

Nem értette a jó gazda, így hát többször megismételtem a kérdésem. Sajnos kutató szemeim sehol sem fedeztek fel egy árva krumplit sem, amire rábökhettem volna. Így hát egyre kétségbeesettebben és reményvesztettebben ismételgettem: potato, potato…prego… Ettől fény gyúlt emberünk fejében:

-          Á, Pietro elment Rómába!  - kisebb megkönnyebbülést láttam a gazda arcán, végre kivágta magát. Miközben ezt gondolhatta: A lókötő Pietro! Itt ez a külföldi nő, a szokott forgatókönyv szerint átvágta. Dehogy mondom meg, hol van.

Ekkor megláttam egy szép ökörszív-paradicsmot az ablakban.

- Tomato. – mondtam kijelentő hangsúllyal. Mint tanító néni az első olaszórán. – Potato? – kérdeztem újfent, és a kérdéshez még a karomat is széttártam, nyomatékosítandó a kérdő hangsúlyt. Ekkor újra fény gyúlt emberünk szemében, ezúttal a helyes következtetésre jutott.

- Patate! – mosolyodott el szélesen. És már hozta is a krumplit. Már csak a befejezés volt hátra: Arrivederci!