Akik a nutella alá vajaznak

       -          Kérsz valamit az ápiszból? – kérdezem a lányomat.

-          Nem tudom, mi az. – mondja ő.

Bizony, ez már történelem. Amikor kicsi voltam, imádtam hallgatni anyukám történeteit a gyerekkoráról. Hogy hogyan gyűjtött a gyár mellé kidobált selejtes üvegampullákat, hogyan úsztak át a többiekkel a Dunán, miket vettek a trafikban, hogy egyedül járt már óvodába is, azt, hogy egy nyár alatt nőtt meg, mire nyolcadikos lett, addig sokkal kisebbnek nézték a saját koránál, és hogyan kellett belógni a moziba. Sokkal izgalmasabbnak tűnt az a mesevilág. Azt gondoltam, hogy én már semmi érdekeset nem fogok tudni mesélni a gyerekeimnek, mert mire ők megszületnek, a világ mit sem fog változni. Nem is. Csak a sarkaiból fordult ki azóta. Néha úgy érzem magam, mint ha a Nagymamám lennék, aki következetesen Andrássy utat mondott Népköztársaság útja helyett, harisnyának hívta a zoknit. Eléggé meghökkent a Barbie babától, de azért hozott nekünk az olaszországi nyaralásából, és még mondta is, hogy hozott volna korábban is, de ilyen csúnya, nyeszlett babát nem akart venni, nem tudta, hogy ez nekünk tetszene. Az első és egyetlen Barbie babámat 12 évesen kaptam. Manapság már a tízévesek se babáznak (lehet, hogy már a még kisebbek se – nem tudom, évekkel ezelőtt elvesztettem a kapcsolatomat a csillámpóni világgal). Nos, én meg ilyeneket beszélek, hogy ápisz, meg Moszkva tér. Aztán vannak fertelmes szokásaim is. Például a kenyeret először megvajazom, és utána kenem rá a nutellát. Mi van??? Blehhh. Olyan dalokat (is) énekelek, amik már nem szerepelnek a Nemzeti Alaptantervben – feszabaDÚLVA zengje a nép. És csodatörténeteket is tudok mesélni arról, hogy milyen volt régen. Hogy a benzinkút helyén egy titkos kert volt, tele szederfával, ahol nyáron annyi szedret ettünk, hogy este, amikor lehunytam a szemem, csakis szedreket láttam, végtelen mennyiségben. Hogy nem volt, csak fekete-fehér tévé, Junoszty, vagy ahogyan mi olvastuk még a felsős idegen nyelvi tanulmányaink megkezdése előtt: Hohoc Tibi. Hétfőn még az se, egyébként a két adó kínálatát a csehszlovák 1-2. színesítette. Az első mobilomat 28 évesen vettem, előtte csak vonalas volt, arra is évekig vártunk, meg fülkéből telefonáltunk. Okos telefon se volt, GPS se. Mindent előre meg kellett beszélni, és be kellett tartani. Ha nem tudtuk az utat, fel kellett találni magunkat. A húgom, ha eltévedt, telefonfülkéből hívta anyukánkat, hogy „Eltévedtem, most hol vagyok?”

-          Nézz körül, mit látsz! – mondta a várost jól ismerő Anyu.

-          Van itt egy mozi, meg egy nagy út, meg még egy metrómegálló is.

-          Akkor az Arany János utcánál vagy, ha kiléptél a fülkéből, menj…

   Tánciskolába jártam. A fegyvergyárat nem szabadott annak hívni, ami. Lámpagyár. Ez volt a buszmegállóba írva. Lámpuska gyár, mondtuk mi. A tcom székház még művelődési ház volt és ott volt a biológia szakkör. A legfrissebb német nyelvű nyugati újságom 2-3 éves volt. És közkincs. Akár csak az összes burda újság. Ha valakinek volt, kölcsönadta, a többiek pedig rongyosra nézegették. Valós idejű nyelvgyakorlás anyanyelvi beszélőkkel? Há-há-há-há! Jó, nekem szerencsém volt, a baráti NDK-ba utaztam az Interfluggal, egyedül, 17 évesen, egy baráti családhoz. És amikor megjelentek a közösségi oldalak, hát az olyan volt, mintha újra kinyitottam volna a meséskönyvet és megtudtam belőle, hogy mi történt a szereplőkkel a történet vége utáni 10-20-30 évben. A mostani gyerekek, a dolgok mostani állása szerint mindig ismerősei maradnak egymásnak.

-          Jó neked – mondja a lányom – mert ti még most is foglalkoztok egymással, mi pedig lehet, hogy nem fogunk, hiába maradunk ismerősök a fércbukon.

Nem tudom, hogy így lesz-e. Hogy így van-e, hogy jobb-e az egyik generációnak, mint a másiknak. Az idő az egyik kezével ad, a másikkal elvesz valamit.

Szederfák helyett például a batátát. Az biztos, hogy annak idején még a piaci árusok között se hallott róla senki.

Currys-tejszínes batátakrémleves

Hozzávalók

kb. 1 kg batáta

1 fej vöröshagyma

Olívaolaj

3 ek. currypor

1 ek. Só

3 l víz

2 deci főzőtejszín

Bioleveskocka (elmaradhat)

1 csokor petrezselyem

A tálaláshoz

Reszelt sajt (parmezán)

1. Apróra vágjuk a hagymát. Olívaolajon megdinszteljük.

2. Megpucoljuk a batátát, felkockázzuk. Megfuttatjuk egy kicsit a hagymás olajon.

3. Felöntjük a vízzel, megfűszerezzük a sóval és a curryvel.

4. Addig főzzük, amíg a batáta meg nem puhul.

5. A tűzről levéve kézi mixerrel pürésítjük.

6. Egy tálkába kiöntjük a tejszínt, hozzámerünk lassan, fokozatosan a meleg levesből, majd az egészet visszaöntjük a levesbe. Így nem csapódik ki a tejszínből a fehérje.

7. Visszatesszük a tűzre és forráspontig otthagyjuk.

8. A tetejét megszórjuk apróra vágott petrezselyemmel.

Reszelt sajttal tálaljuk.

Tojásmentes.

Gluténmentes.

CURRY                                                                                                                                                                 

                                                                                                                                                                             

Nosztalgia. Ez szólt belőlem. Képzeljék, a curry keletkezésének is a nosztalgia az oka. Az angolok alkották meg ezt a fűszerkeveréket azért, hogy India ízeire emlékeztesse őket, de olyan formában, ami az európai ízlésnek megfelel. A gyarmatokról hazaköltözvén hiányzott nekik India íze. A curry por ebben a 18. században megjelent formájában valójában nem létezett az indiai konyhában. A tamil kari szó szó szerint szószt jelentett, az indiai fűszerkeverékek neve pedig garam masala.         

   A curry por összetevői területenként változnak, legfőbb alkotóelemei a kurkuma, a római kömény, a koriander, a csili és a lepkeszegmag, azaz görögszéna. A karilevél lehetséges, de nem kötelező összetevője. 

Idézet a „Gyakori kérdések” internetes oldalról:

Mi az az "ápész" vagy ápisz vagy mi?

Egy filmben mondja egy fiú: "A tolltartómon is rajta van, amit az anyám az ápészban vett."
Gondolom valami kommunista bolt vagy mi.

Az ÁPISZ, Állami Papír és Írószer Kereskedelmi Vállalat átalakulva ÁPISZ-Budapiért Zrt. néven valójában még ma is létezik. A cég helyében alaposan kiaknáznám azt a lehetőséget, ami elő-előbuggyan az emberek tudatalattijából. Mit kérsz az ápiszból? Észre sem vettem, hogy egy régi világ nyelvén beszélek.  

Húsgombócleves

A vendéglőben a környező asztaloknál ülők szemei is mind rám szegeződtek, az asztalunknál csend lett. Onnan jöttem rá, hogy hülyeséget beszélek. Mivel gondolatban már azzal foglalkoztam, hogy kanalazom a gőzölgő húsgombóclevest. Úgy képzeltem, hogy sok, nagyon sok cérnametéltet is kapok hozzá. Visszatekertem a jelenetet addig, hogy „és önnek mit hozhatok?” „Cérnametéltet!’ – mondtam én.

Megnyugtattak, hogy lesz benne.

Húsgombócleves

Kisfiam szerint az ebédben van hús. A leves pedig húsleves. Nos, ezzel a levessel mindkét elvárásnak eleget teszek.

Klasszikus recept, minden évszakra. Gyorsan elkészül. Öt literes lábosban szoktam főzni.

Hozzávalók

Minél több féle leveszöldség

Egy fej vöröshagyma

Egy cső zöldpaprika

Egy csokor petrezselyem

10-15 fekete borsszem

Só

2.3 sáfrány-szál, ha van otthon

A húsgombócokhoz

40-50 deka darált hús

2 gerezd fokhagyma préselve

6 ek zsemlemorzsa

1 tojás

Majoranna

Só

Bors

Cérnametélt (mert szerintem a levesben a tészta: cérnametélt)

A leveszöldségeket megpucoljuk, az általunk kedvelt méretre vágjuk. A zöldpaprikát egészben hagyjuk. Mindig teszek a húslevesbe, mint ahogy a felső, szennyezett héjától megfosztott, egész vöröshagymát is. A téli időszakban a friss zöldség mellett mélyhűtött zöldségkeverékből is szoktam beletenni a levesbe (pl. ceruzabab, kukorica, karfiol, brokkoli), hogy minél változatosabb legyen.

A sóval, a szemes borssal és a zöldpaprikával feltesszük főni.

Közben összekeverjük a húsgombócokat a hozzávalókból, és diónyi gombócokat formálunk belőle. Ha a zöldségek már majdnem megpuhultak, beletesszük a húsgombócokat és még fél óráig főzzük a levest. Ha kész, frissen aprított petrezselyemmel megszórjuk. A petrezselyemnek nagy a C-vitamin tartalma, ezért annak megkímélése miatt jobb, ha ezzel már nem főzzük tovább.

Közben elkészítjük a cérnametéltet is, a levesből vett lével.

Tejfehérjementes.

-          Anyukám ez a husi olyan puha. Jaj, nagyon finomat főztél, én nagyon szeretem ezt! Olyan jó, hogy ezt főzted! Talán még a medvetalpnál is finomabb!̽

̽(aki olvasta a Winnetou-t, annak bizonyára nem meglepő, hogy a világ legfinomabb étele a medvetalp!) 

Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával

Van nálunk egy helyi termelői piac. Minden hónapban egyszer, az első szombaton. A „helyi” szó persze tágan értelmezett, de ne kicsinyeskedjünk, végül is a megye határain belül marad. És a magyarországi megyék nem olyanok, mint a kínai tartományok, amelyek Franciaország méretűek. Bárhogyan is, de nekünk nagyon jó szolgálatot tesz ez a piac. Feltöltjük a kamrát friss és jó minőségű élelmiszerrel, olcsóbban, mint ahogy azt a „helyi” globális szupermarketből tennénk.

Kerül a kosárba krumpli, tojás, zakuszka, azaz, sült paprikás, padlizsános krém, amit kis üvegben vettünk először, de annyira bevált, hogy már két nagy üvegnél tartunk, ugyanis a gyerekek egy ültő helyükben képesek megenni a finom, igazi, kovászos, kerek kenyérre kenve. Viszünk aztán savanyúságot, mézet, akácot, hársat, szerencsés években selyemfüvet (a tavalyi év kevés termést adott), vegyeset. Hummuszt, házi készítésűt, akárki megnyalja mind a tíz ujját utána. Télen feketeretket, sütőtököt, kelkáposztát. Édes lilahagymát. Nagy kincs! Nyáron cukkinit, dinnyét, epret, málnát. Palántákat, fűszerkertbe, virágosládába. Túró, tejföl, kőrözöttnek csakis juhtúró. Túró Gyuri, gyerekeknek rögtön a kezükbe is egy-egy darab. Lángos sajnos nincs, pedig az én nagymamám lángost vett nekem mindig, amikor elkísértem a piacra. Itt és most van ám batáta is! A koronát a Böllér Bt. standjánál tesszük fel a piacozásra. Házi kenőmájas, hétnyelven beszélő töpörtyű, rózsaszín bélű füstölt szalonna, csécsi. Füstölt kolbász, szarvas is. Sütnivaló kolbász, télen vastagabb, véres hurkával, májassal. Nyáron vékony, grillezni való, magyaros is, bajoros is.

Itthon aztán megterítünk, mindent kipakolunk az asztalra. A lágyabb ízektől indulok. Zöldségrémek, kecskesajt. Füstölt pisztráng. Aztán jöhet a nehéz tüzérség. Katonák a fehérbélű ropogós kenyérből, rá töpörtyű vagy húsos szalonna, lila hagymával. Kenőmájas a hegyes-erősből kanyarított karikákkal. A férjem csak annyit mond: művész! (Mármint a böllér.) Én azt hiszem, a kenőmájas a kedvencem. Nem, a töpörtyű, nem, mégis inkább a kenőmájas. Csak azért hagyom abba, mert egy minimális önfegyelem szorult belém. Viszont régóta hasonló választ adok, mint Boborján, amikor azt kérdezték tőle, hogy mi a kedvenc étele. „Az ebéd!” - vágta rá ő. A termelői piaci reggeli! – mondom én.

Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával

A recept a Húgomé. Melengető leves téli napokra.

A batáta (patata – krumpli! Mondja spanyolos lányom), más néven édes burgonya. C-, B-vitamin és ásványianyag-tartalma magas, cukorbetegek is fogyaszthatják! A színe sokféle lehet, a lilától a narancssárgán át a fehérig. A kumpli és a manióka után a harmadik helyen áll a világtermelést figyelembe véve a gumós és gyökérzöldségek listáján.

Hozzávalók

5 közepes sárgarépa

1 batáta (kb. 40 deka)

1 fej vöröshagyma

Kb, 1 centi friss gyömbér

2 deci tejszín

Olívaolaj

Oregánó

Só

frissen őrölt bors

a tálaláshoz sajt, esetleg csípős zöldpaprika

A zöldségeket megpucoljuk, felkockázzuk.

Az olívaolajon megdínszteljük a hagymát, aztán átpirítjuk kissé a zöldségeket.

Felöntjük vízzel (3-4 liter), belereszeljük a megtisztított gyömbért, fűszerezzük.

Addig főzzük, míg a zöldségek meg nem puhulnak.

A lábost lehúzzuk a tűzről. Összeturmixoljuk a levest. A tejszínt óvatosan hozzáöntjük. Még egyet lehet rottyintani rajta (de nem muszáj).

Karakteresebb ízű sajtot is lehet bele reszelni, a répa és a batáta elbírja.

Gluténmentes.

Tojásmententes.

Nos, az olasz nyelvvel, én nem voltam annyira jól felszerelve, amikor betértünk a helyi termelőhöz a tengerpartról hazafelé tartó úton. Krumpli kellett volna a vacsorához. Az apró rákocskák és az olívaolaj már ott lapultak a kocsi csomagtartójában. Már akkor is esküdtem a helyi termelőkre, és úgy gondoltam, hogy egész jól értem az olaszokat, biztosan ők is megértenek majd engem. Így hát, bekanyarodtunk a gazda udvarára. A bekezdésig, odáig, hogy buonasera, még egész jól ment a társalgás. Ezután jött a tárgyalás.

-          Potato? – mondtam ki az általam olasznak vélt szót, kérdő hangsúllyal.

Nem értette a jó gazda, így hát többször megismételtem a kérdésem. Sajnos kutató szemeim sehol sem fedeztek fel egy árva krumplit sem, amire rábökhettem volna. Így hát egyre kétségbeesettebben és reményvesztettebben ismételgettem: potato, potato…prego… Ettől fény gyúlt emberünk fejében:

-          Á, Pietro elment Rómába!  - kisebb megkönnyebbülést láttam a gazda arcán, végre kivágta magát. Miközben ezt gondolhatta: A lókötő Pietro! Itt ez a külföldi nő, a szokott forgatókönyv szerint átvágta. Dehogy mondom meg, hol van.

Ekkor megláttam egy szép ökörszív-paradicsmot az ablakban.

- Tomato. – mondtam kijelentő hangsúllyal. Mint tanító néni az első olaszórán. – Potato? – kérdeztem újfent, és a kérdéshez még a karomat is széttártam, nyomatékosítandó a kérdő hangsúlyt. Ekkor újra fény gyúlt emberünk szemében, ezúttal a helyes következtetésre jutott.

- Patate! – mosolyodott el szélesen. És már hozta is a krumplit. Már csak a befejezés volt hátra: Arrivederci!

Céklás krumplileves

- Anyu. itt hány fa van? – kérdezi kisfiam, miközben a Balaton felől autózunk Sümeg vára felé a szeptemberi augusztusban.

- És hány fűszál? – kontráz rá nővére.

Mérő László mondta, hogy onnan lehet tudni, hogy a gyerekek kezdenek felnőni, hogy megválaszolható kérdéseket tesznek fel. És hogy ez lassan nálunk is így van, abból is látszik, hogy azt a kérdést is megkapjuk, hogy a Balaton-parti településeken hány állandó lakos él. Na persze nem ebben a formában, de kibontjuk a lényeget (és megtippeljük, mert a kérdés megválaszolható ugyan, na de nem könnyen).

   Hiába szeptemberi az augusztus és rendkívül esős az idei nyár (a zöldséges, ahol a napi betevő gyümölcsöt vásároljuk, és a 30. szezonját ünnepelte itt az idén, azt mondja, hogy még sosem volt ilyen), nagy szerencsénk van az időjárással.  Csak egy „alvónapot” kellett beiktatni, a monszunesőre való tekintettel, a többi napokon kirándulunk Sümegre, Badacsonyba és strandolni is tudunk. Igaz, a vízben csak a német turisták és az én gyerekeim lubickolnak vígan, én egyszer merülök alá, becsületből, hogy nehogy anélkül menjek haza, hogy ez nem történt meg. Az is igaz, hogy a víz minősége nagyon jó. És mindeközben gyermekeim kacagnak, csacsognak, beszélnek, hozzánk bújnak minél többet, hiszen be kell pótolni mindazt, amit az iskolaév elvesz tőlünk. Kisfiunk különösen sokat szeret beszélni, a családban időnként Pepin bácsiként emlegetjük, Hrabal örökbecsű műve és nagybátyja alapján, aki kissé sokat beszél. Pláne most, hogy végre együtt vagyunk. Ezt a sok beszédet az amúgy introvertált kisfiúról sokan nem is hinnék el. Olyannyira sokat beszél, hogy Apukája az ebédnél azt kéri:

- Kisfiam, egy kicsikét csöndben tudnál maradni?

- Hát persze! – szól készséges hangon gyermekünk. – Öt forint lesz!

(Lehet, hogy inkább Mézga Aladár?)

Céklás krumplileves

Az úgy kezdődött, hogy kicsit csodálkoztam, amikor kibontottam a második zacskó retekmagot. Nem vagyok nagy szakértő, de azt azért láttam, hogy ez máshogy néz ki, mint az első zacskó volt. No sebaj, elvetettem azért szépen, a másik reteksor mellé. Panelben nőttem fel, még akkor sem fogtam gyanút, amikor már szépen kibújtak az első kis levélkék. Anyósom mondta meg (tanyasi gyermekkor), hogy ez cékla. Valami fura van a vetőmag-zacskókkal. Tavaly patisszon helyett margaréta nőtt és hagyma helyett répa. Úgy képzelem, hogy a maguk jókat nevetgélnek magukban a föld alatt és várják a nagy pillanatot, amikor közeledek a veteményes felé, ők meg váratlanul előbújnak, és azt kiáltják. Meglepetééééés!!!

   Szóval csinos kis cékláink lettek, csak egy kicsit sokan vannak. Hát most mi legyen velük? A választ egy olyan nap adta meg, ami úgy alakult, hogy viszonylag kevés számú hozzávaló volt itthon, ebédet viszont kellett főzni. Ekkor találtam ki a céklás krumplilevest, sok jó zöldfűszerrel a fűszeres kertből (másik büszkeségem). Szedtem egy marék zöld levelet, csombort, rozmaringot, kakukkfüvet, bazsalikomot, oregánót, zsályát. Mint az odori (illatok) az olasz konyhában. Illatos csokor, amit a zöldséglevesükbe, vagy tésztaszószaikba tesznek.

   A veteményes persze csak hobbi, jó, ha nullszaldósra jövünk ki a végén (víz+vetőmag+palánta). Azért csináltuk, hogy a gyerekek (meg mi is) lássuk, hogy működik a természet. Hogy az étel nem csak úgy odaterem az asztalunkra. Hogy abban mennyi munka van. Melléktermékként a zöldséget igen ritkán a szájába bocsájtó fiúgyermekünk hajlandó volt megkóstolni és meg is szeretni többet is belőlük, hiszen „a mi kutyánk kölyke”. Na azért a patisszon inkább csak maradjon ott, ahol van. Akkor már inkább a margaréta (hiszen főztem már „margarétás-büdöskés” levest is).

Jó érzés várakozni. Mi lesz a következő történés, kibomlik-e a virág, kinő-e a termés? Jó érzés, hogy egyre többféle ételt tudunk készíteni csak a mi kertünkből.

Hozzávalók

3-4 szem krumpli

2-3 kisebb cékla

Egy marék zöld vagy szárított fűszer (ami a kezünkbe akad: zsálya, kakukkfű, csombor, bazsalikom, rozmaring, oregánó)

1 bio leveskocka

1 tk só

2 ek liszt

5 ek étolaj

2 deci tejföl

A leves nagymamám dunántúli tejfölös krumplilevese alapján készült.

A krumplit és a céklát felkockázzuk

Az étolajból és a lisztből világos rántást készítünk. Amikor kész, vízzel hirtelen felöntjük, miközben habverővel gyorsan megkeverjük, így nem lesz csomós.

Beletesszük a zöldséget és kiegészítjük még vízzel, ha szükséges. Beletesszük a leveskockát, a sót, a fűszereket. Puhára főzzük. A fedőt billentsük féloldalra és ha felforrt, mérsékeljük a hőerőt, mert a lisztes levesek könnyen kifutnak!

A tejfölbe meregessünk bele szép lassan a meleg léből, keverjük össze, meregessünk újra. Ha a tejfölös elegyünk elég meleg, zúdítsuk bele a lábosba, keverjük össze a levessel, így nem ugrik össze a tejföl. Rottyantsunk rajta még egyet (vagy ne).

Tojásmentes.

A nyaralásból hazatérve is ezt főztem vacsorára. Szereti a családom.

 Várakozni jó. Az ember várja, várja a nyaralást, és amikor végre megpillantja a kéklő szalagot az autópálya korlátja felett, felkiált, hogy Balaton, Balaton!!!

- Bajaton, Bajaton! - kiáltja a még kétéves se, akinek fogalma sincs, hogy mit jelent a szó. De a nővére mondta, aki annyi jó mókát tud, akivel annyit lehet nevetni, játszani, aki olyan okos. Ez csakis valami jó lehet. A szerepleosztás változott azóta, a nép lázongani kezdett, de együtt játszani még mindig jó. Nekünk szülőknek pedig mindig ez a szó cseng a fülünkben, amikor meglátjuk a szép vizet, Bajaton.

Fociskártya a köbön

- Na, ne ijesztgessen! – ezt mondtam a kutya-macska boltosnak, aki mellékfoglalkozásként újságot és fociskártyát is árul, amikor elmesélte, hogy a 25 éves fiaival is járt ki bolhapiacra cserélgetni a kártyákat. Arra már én is rájöttem, hogy a jövő szezonban új album lesz esedékes. A kisfiamnak viszont hiába magyarázom, hogy biztos lehet benne, hogy a kártyákat a gyártók úgy adagolják, hogy egyes focisták csak a szezon vége felé kerülnek majd forgalomba. Ő ezt nem és nem akarja megérteni, legjobban 100 csomag fociskártyát szeretett volna Karácsonyra. Ha annyit nem is, azért Mikulás és Jézuska is hozott jó párat. Ezenkívül pedig marad a cserélgetés. Meg az azzal járó bonyodalmak.

- Anyu, Te mit csinálnál a helyemben? Norbi vissza akarja kapni azt a kártyáját, amit tegnap cserélt el velem, és azt mondta, hogy megver, ha nem adom vissza!

Nemcsak engem, az apját is megkérdezte. Egymástól függetlenül szinte szóról szóra ugyanazt mondtuk:

-        Add vissza a kártyát és mondd meg neki, hogy többet nem cserélsz vele, mert nem becsületes üzletember.

-        Nem, nem adom vissza!

-        Jól van kisfiam. Ez a te döntésed, és neked is kell viselned a következményeket.

Másnap a munkahelyi ebédlőben is elmeséltem a beszélgetésünket. Láttam, ahogy az életet nálunknál praktikusabb oldaláról szemlélők csóválják a fejüket ezt a szofisztikált bölcsész-választ hallva, és helyeslően bólogatnak a kisfiúnk álláspontjára. Egyes sportolók még azt is megüzenték neki, hogy alulról kell lebontani az embert.

-        Na, mi volt Norbival? - kérdeztük a kisiskolást a napközis foglalkozás végén, némi megkönnyebbüléssel eltelve, mivel láthatólag haja szála sem volt meggörbülve.

-        Semmi. Odajött hozzám, megkérdezte, hogy elhoztam-e a kártyát, én meg mondtam, hogy nem! És ezután elment.

Azt hiszem érdekérvényesítő-tanfolyamra a kisfiunkhoz kell beiratkoznunk.

Sütőtökkrémleves tökmagolajjal, snidlinggel

A sütőtökkel úgy jártam, hogy régebben nem szerettem, ám fognélküli, enni tanuló gyermekeim szájába olyan sebesen kellett bekanalaznom, hogy magam is megkóstoltam, mi lehet ebben olyan jó. Egész megkedveltem. A gyerekeim azóta tudnak rágni, a sütőtökből kiszerettek, én viszont benne ragadtam. Ha látok egy szép darabot a boltban, nem tudom ott hagyni. Leves formájában pedig mégis csak a család asztalára tehetem.

Hozzávalók

Egy kiló sütőtök

2 kisebb-közepes szétfővő krumpli

10 borókabogyó

2 ek vaj

1 l kockaleves (bio leveskockából)

Só

Frissen őrölt bors

1 ek alma- vagy borecet

Levesbetétnek

2 ek tökmag

1 ek apróra vágott snidling

4 ek tökmagolaj

3-4 ek olívaolaj

Pirított kenyérkocka

A tököt és s krumplikat megtisztítjuk, felkockázzuk. A borókát apróra zúzzuk. Mivel nincs mozsaram, egy húsklopfolóval jó párat ráütöttem a vágódeszkán.

A vajban röviden átpároljuk a tököt, a krumplit és a borókát, majd felöntjük az alaplével. Sózzuk, borsozzuk és közepes lángon kb. 15 perc alatt puhára főzzük.

Botmixerrel összepépesítjük a levest, hozzákeverjük az ecetet.

A kenyereket felkockázzuk. Egy tepsibe alufóliát teszünk, ezen eloszlatjuk a kenyérkockákat, óvatosan meglocsoljuk olívaolajjal. Alsó és felső lángon addig sütjük, amíg aranybarna nem lesz.

A tökmagolajat. a snidlinget és a kenyérkockákat a tányérban adjuk a leveshez.

Tejfehérjementes.

Tojásmentes.

Gluténmentes.

A focisalbum természetesen Nagyiékhoz is velünk utazott Karácsonykor. Nagynénje is belelapozott.

- Ó. Most már értem ezt a fociskártya-dolgot! – mondta, miután megcsodálta benne az idei szezonban játszó sok csinos sportolót.

Könyvek, könyvek, könyvek…

Egyik kedves szenvedélyemnek hódoltam a minap. Szüleim – szintén zenész...izé... könyvbarát - garázsából pakoltam elő jó pár könyvesdobozt. Majd egy évtizede vártak arra, hogy újra napvilágot lássanak. Ez már az utolsó előtti adag. Ahogy jut egy kis pénz, új könyvespolcsor kerül az új lakásba, valamint én, aki már nyálcsorgatva várom, hogy mikor pakolgathatok újabb adag könyveket. Az új polcokkal pedig új koncepciók is születnek. Most például az, hogy a keleti gyűjtemény darabjait térképszerűen helyezem el a polcokon, azaz a különböző keleti kultúrákról hírt adó kötetek egymáshoz képest úgy helyezkednek el, ahogyan a térképen is megtalálhatjuk őket. A könyvekhez fűződő szenvedélyes szeretetemen kívül az is motivál a könyvpakolásban, hogy még a gyermekeim gyerekkorában szeretném megtalálni a gyerekkori könyveimet. Ez az aktuális adaggal részint sikerült is, kivéve azt a kettőt*, amire legjobban fáj a fogam (igazából évek óta tudom, hogy az utolsó dobozban lesznek). Helyettük találtam rengeteg más kincset. Apukám tinédzserkori Jules Verne sorozatát (kisfiam le is csapott A tizenötéves kapitányra), régi Galaktika magazinokat Anyukám gyűjtéséből, Durrell-könyveket, dédnagymamám-nagymamám receptes füzeteit (ezeket beszkennelem majd, és szépen sorra főzöm belőle az ételeket, a leveseken kezdve a sort. Mert fogásonként külön írták a füzeteket, gyönyörű gyöngybetűkkel, dőlt írással, fekete tintával. Ilyen a címkefelhő a 20. század elején! És hát néhány olyan kötet is a kezembe akadt, amihez nagy képzelő erőre van szükség, ha velük kapcsolatban szeretnénk választ kapni a következő égető kérdésekre: mért születtek meg? Ki olvasta egykor és ki olvassa ma? Az örökkévalóság reményében rótta-e a sorokat a szerző a papírra? Ízelítőül néhány cím: Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőivel 1941-1945 (1958-ból, tele „autentikus” szöveggel), Hasznos tanácsok a Hitopadésa meséiből (azt nem találtam, hogy hogyan jöjjünk ki a fizetésünkből gazdasági válság esetén, de mégcsak egy tuti paleós recept se volt benne sehol.) És a személyes kedvencem: A közigazgatás társadalmi problémái a mai Indiában (1986). Sejtésem szerint több száz oldalon arról lehet szó benne, hogy durvára senki nem csinál semmit. Megszereztem viszont a Húgom képregényes könyvét, amire annyira irigykedtem. És megtaláltam a rajzfüzetét is, aminek az első lapján egy lány fejéből gondolatfelhő pattan ki, amiben egy kutya van. Egyértelmű az üzenet: kutyát szeretett volna. Azóta állatorvos lett…

 Bableves

Nyilván nem találom fel vele a spanyolviaszt, de szeretném, ha a gyerekeim emlékeznének rá, hogy milyenek is voltak a gyerekkori ízeik. Bächer Iván írta, hogy a családjában senki nem jegyezte le a paradicsompüré receptjét, az annyira magától értetődő volt. És tessék, most nem sikerül reprodukálni azt a régi finom ízt. 
A bablevesben nem szeretem se a csipetkét, se a krumplit. Legalább kisebb a szénhidrát-tartalma. Ezt a mostani levest bográcsban főztem. 



Hozzávalók 
füstölt csülök, vagy sonka
bab (előző este beáztatva)
sárgarépa
fehérrépa
petrezselyem
 A rántáshoz 
olaj
liszt
pirospaprika
fokhagyma 

Feltesszük a babot főni a füstölt hússal együtt. Egy jó óra múlva hozzáadjuk a zöldségeket.

 Közben elkészítjük a rántást. Megfuttatjuk rajta a fokhagymát, majd ha kihűlt, hozzáadjuk a pirospaprikát is (hogy meg ne égjen). Ha a zöldségek megpuhultak, beletesszük a rántást a levesbe és legalább 10 percig főzzük (tovább is lehet) 

A végén megszórjuk az apróra vágott petrezselyemmel. Tejföllel tálaljuk.

Tojásmentes. 
Tejfehérjementes. 

 A könyvesboltokhoz életem párja is meglehetősen vonzódik. Hogy mást ne mondjak, az első randevúnk is egy könyvesboltban esett. Azóta is rendszeresen találkozunk könyvesboltban, arra való tekintettel, hogy ott várjuk be egymást, és aztán együtt jöjjünk haza. Mivel általában rám kell várni, így a férjem már több könyvet olvasott ki a boltban álldogálva. Legutóbb úgy esett, hogy én vártam őrá. Épp tanév eleje volt, a bolt bejárata mellett rögtön leárazott nyelvkönyvek voltak (nyelvtanár – is – vagyok). Köztük egy olasz könyv (hobbiolasztanuló vagyok, az utóbbi másfél évben a 6. leckéig jutottam). Méghozzá az volt a címe, hogy Gasztrokulturális kalandozások Olaszországban (gasztroblogger vagyok). Magyar szövegekkel, fotókkal, nyelvtani és szókincs feladatokkal, sok ismerettel és szép színes képekkel. Találja ki a kedves Olvasó, hogy hátam mögött a szeptemberi iskolakezdés minden örömével és kínjával, a zsebemben meglehetősen kevés konyhapénzzel vajon otthagytam-e a könyvet a boltban? Naná, hogy nem! Gyorsan a pénztárhoz siettem vele, és elővettem a bankkártyámat. Ekkor autóajtó-csapódást hallottam, lelki szemeim előtt már láttam is, hogyan bukom le a férjem előtt, hogy ilyen könnyelműséget művelek. Ijedtemben kiesett a kezemből a fizetőeszköz. Láttam, hogy a könyvesboltos fiúnak rosszul esett, hogy csak úgy elé hajítottam a bankkártyát.
- Jajj, már azt hittem, a férjem jött meg, és félek, mit szól, hogy csak úgy költöm a pénzt. – a költekező, unatkozó háziasszony szerepe hihetőnek tűnik ezen a környéken. Azt mégiscsak zsenánsnak éreztem, hogy a fizetésem maradék részeit költöm itt el.
 - Hát persze, persze – mondta megértő mosollyal az arcán.
- Én pedig szépen ártatlanul tovább fogok nézelődni itt, a táskámban a könyvvel – zártam le a beszélgetést (kint ugyanis viharos szél fújt).
- Természetesen! – mondta ő.
Hát erre szoktuk azt mondani a Húgommal, hogy Livin’ on the edge…. azaz két végéről a gyertyát.

*A két keresett könyv Bogáti Pétertől való, Az ágasvári csata és A hóvirág másodkormányosa jelenti a címük.

Vászon és terítő - Céklaleves

Utazás a Csendes-óceán körül Michael Palinnal

Poljuska polje – Céklaleves

Michael Palinra évekkel ezelőtt a könyvtárban figyeltem fel. A mi gondos könyvtárosaik gyakran cserélgetve érdekes könyveket tesznek a polcok végére a címlapjukkal kifelé, hogy az olvasók ráharapjanak. A szép narancssárga-homokszínű borítójú könyvön pedig ez állt: Szahara. Márpedig én mindent „megeszek”, ami afrikai, talán a Kittenberger Kálmán könyvek okozta katarzis ez még ma is. Otthon kiderült, hogy a könyvvel egy nagy kaland – már-már azt írtam, nagy utazás, ha nem lenne annyira kézenfekvő – vette kezdetét. Michael Palin, a Monty Python társulat tagja, Szahara című könyvében arról a nagy útról tudósít, amit a BBC készített vele végig a Szaharán át, rendkívül izgalmas helyszíneken. És bizony az is kiderült, hogy ez a BBC-sorozat maga is egy sorozat tagja. Michael Palin végigutazta a Himaláját, Európát, a keleti hosszúság 30. fokát az Északi-sarktól a Déliig, sőt beutazta a világot 80 nap és 20 év alatt is. Az utazásokról tévéfilmsorozat készül, és Michael Palin  remek humorral megírt könyveket is kiad. Imádom, ahogy szóba elegyedik az útja során mindenkivel, aki szembe jön, ahogy kommentálja a történéseket, az abszurd humorát. Úgy nagyszerű, hogy teljesen hétköznapi és természetes. Az utazásokat fantasztikusan jól szervezik meg, szinte észrevétlen, ahogy pont akkor érünk Borneóra, amikor a maláj turisztikai miniszter tesz látogatást a hagyományos hosszú házban, a Fülöp-szigetekre, amikor Zambuangán épp szépségkirálynőt választanak, Palinnel a zsűriben, Új-Zélandra, amikor a főiskolai beavatási szertartás van. Nem a nyilvánvaló látnivalókat mutatják meg, hanem a vidék hétköznapi arcát. 

 A családomat legutóbb az 1997-ben forgatott Utazás a Csendes-óceán körül c. sorozatra izzítottam be. A cél, a sorozat angol nevében van elrejtve: Full Circle with Michael Palin, azaz körbe szeretnék utazni a Csendes-óceán partvidékét egy év alatt, az óra járásával ellentétes irányban. Remek kiindulópontot választottak, az Egyesült Államok és Oroszország határán, a Bering-szorosban található Diomede-szigeteket, Az egyik sziget partjáról átlátni a másikra, pedig köztük „terül el” a dátumválasztó vonal is. Az első rész tehát Alaszkában és Oroszországban forgott, 1997-ben, nem sokkal a rendszerváltás után. Olyan városokban készültek a felvételek, mint Vlagyivosztok, vagy Magadan, ahova azelőtt pár évvel külföldi a lábát sem tehette be. Az oroszok nem csak hogy megengedték a BBC stábjának, hogy a gyönyörű és elhagyatott, vulkánokkal tarkított természetvédelmi körzetekben forgasson, egy túlélővel ellátogasson az egykori Gulágra, hanem az orosz jófejséget bizonyítandó, Palin együtt énekelhette a Poljuska polje című dalt a Csendes-óceáni flotta zene- és énekkarával is. A Poljuska polje a magyar fülnek is ismerősen cseng, Vár ránk a síkság kezdettel a november 7-i ünnepségek elmaradhatatlan műsorszáma volt. A dallam rögtön bekúszott gyermekeim fülébe is, hiába, tudtak ezek a szovjet szerzők. A költemény egy komszomol katonáról című, 1934-es musical, vagyis miket is beszélek, kórusmű méltán többször és sokak által újrafeldolgozott darabját mi is meghallgattuk a youtube-on és ha már ott jártunk, akkor más szovjet/orosz kórusműveket is, élükön a Kalinka majá-val. Hova el nem repíti az embert egy csendes-óceániai sorozat (engem egyenesen a nyolcvanas években volt gyerekkoromba).

Tekintettel az oroszországi kezdésre, főzzünk egy

Céklalevest

Hozzávalók

2 liter húslé (Kész vagy kockából. Ha nagyobb adag húslevest főzök, akkor műanyag dobozokban le szoktam a levéből fagyasztani, másodlagos felhasználás végett)

2 fej cékla

Babérlevél

3 ek. tejföl

Kapor és citromlé (opcionális)

A céklát megmossuk és almareszelőn lereszeljük.

A húslében, melyet babérlevéllel ízesítünk – ha szeretjük, akkor citromlével és kaporral is -, majd puhára főzzük. Egy tálban a tejfölhöz meregetünk egy kicsit a forró levesből, jól elkeverjük, majd az egészet visszaöntjük a levesesfazékba (hogy a tejföl ne ugorjon össze).

Sokmagvas kenyérrel tálaltam.

(Jól tettem, történelmi pillanat lett: kisfiam életében először hajlandó volt beleharapni a barnakenyérbe és ízlett neki!)

Tojásmentes.

Gluténmentes.

A sorozat többi része is hasonló izgalmakat rejteget, például Kínában a Jangcén csodálatos s

sziklaképződmények és többszázezres „kisvárosok” mellett hajózunk, miközben elmesélik, hogy 14-15 év múlva ez már mind víz alatt lesz, mert addigra a kínaiak megépítik a 600 km hosszú Három-Szurdok-vízerőművet (vö: Magyarország maximális kelet-nyugati szélessége 526 km). És milyen szerencse, hogy nemcsak térben, hanem időben is utazunk, katt-katt az interneten, és rögtön meg is tudjuk a gát történetének legújabb epizódjait. Jártunk Japánban, a Fülöp-szigeteken, Borneón, Új-Zélandon….épp az utazás legdélebbi pontjánál tartunk, nagyon várjuk a folytatást. *

A Poljuska poljét heteken át zengték gyermekeim. Íme a film idevágó része, 2:40-től csendül fel a dal maga.

 

** Figyelem, aki maga szeretné megnézni, mi a sorozat vége, most görgessen tovább. 

Az én szemem sajnos túl gyors volt és internetes kutakodásaim során akaratlanul is értesültem róla, hogy a teljes csendes-óceániai kör végül nem teljesült, a köd miatt 2 km híján nem tudtak visszatérni a kiindulási szigetre. Igazi abszurd befejezés!

Halottak-napi buli, avagy Halloween

Sütőtök-krémleves gyömbérrel, olívaolajon pirított kenyérkockákkal és baconnal valamint fekete köménnyel

Valahogy az az érzésem ezzel az ünneppel kapcsolatban, hogy tükröződik benne Európa és Amerika lelkülete, de mindkettő alapkarakterei kissé túlhangsúlyozva jelennek meg. Itt mi Európában túl komorak tudunk lenni, túl ünnepélyesek, túl emelkedettek a sok-sok évszázados falak között, és néha elfeledkezünk attól, hogy élvezzük az életet. Amerika pedig néha túl gyereklelkű, infantilis, még a halálból is viccet csinál. Hát nem is tudom, melyik a jobb. Mindenesetre az amúgy is komor őszt, a nyomott hangulatot, az elmúlást hangsúlyozza a Mindenszentek. Talán ezért, talán egyszerűen annál a praktikus oknál fogva, hogy hosszú hétvégét jelent ez az ünnep, kialakult az a szokás, hogy a baráti társaság ezidőtájt összeül, összeáll, egy jó kis kirándulásra (az egészségtudatosabbak), és utána egy kiadós vacsorára, beszélgetésre (a hedonistábbak csak erre jönnek). Hamar akadt neve is az összejövetelnek: Halottak-napi buli. A túra után jól esik egy meleg leves – mondjuk sütőtök-krémleves, amivel egyenesen az őszi tájat merjük a levesestányérba (egészségtudatosabbaknak), vagy egy kiadós csülkös bableves, ami szintén az ősz színeit idézi (hedonistáknak). Ráadásul előre is el lehet készíteni, amíg a kirándulás után melegszik, addig a levesbetét is szépen elkészül.

Hozzávalók

Fél sonkatök (vagy halogéntök, ahogy egy neten keringő, vidéki piacon fotózott képen látható: a szép nagy sütőtökökre kiírták: halogéntök; gondolom a gyertya és a halogénlámpa áthallás is szerepet játszhatott a dologban – hihi, ahogy írom, látom ám, hogy a word helyesírás ellenőrzője például ismeri a halogéntök fogalmát)

Fél fej vöröshagyma

1 cső kápiapaprika

Olívaolaj

2 centi friss gyömbér, vagy 1 tk porított

1 tk só

2 deci tejszín

A levesbetéthez

2 szelet kenyér

4-5 szelet bacon

Fekete kömény

Olíva- vagy tökmagolaj

Hántolt tökmag (elhagyható)

A sonkatököt félbe vágjuk, és a magokat eltávolítjuk belőle. 175 fokos sütőbe toljuk. 20 percig sütjük.

Ez azért jó, meg sokkal könnyebb lesz a héjától megfosztani és felszeletelni, mint tökéletesen nyers és kőkemény állapotban.

Közben egy fél fej vöröshagymát és a kápiapaprikát felkockázzuk és olívaolajon megdínszteljük.

Ha kihűlt valamelyest a tök, lehúzzuk a héját, és nagyobb darabokba felkockázzuk. A hagymával még pirítjuk egy kicsit, majd ráöntünk annyi vizet, hogy ellepje. Sózzuk, gyömbérezzük, és puhára főzzük.

Ha kész, a tűzről lehúzva botmixszerrel összeturmixoljuk, majd hozzáadjuk a joghurtot a szokott óvatos módon, azaz egy tálba öntjük, és lassan addig meregetünk hozzá a levesből, és keverjük el habverővel, amíg kellően nem lesz elég meleg ahhoz, hogy visszaönthessük a lábosba, Így nem ugrik össze a joghurt.

Amíg a levesünk fő, elkészítjük a levesbetétet. Kenyér- és baconkockákat teflonedényben folytonos kevergetés mellett, olajon megpirítunk. A tökös élményre ráerősíthetünk a tökmagolajjal, de nekem ez most nem volt itthon, így olívát használtam. A vége felé hozzáadtam a Mediterráneum kedvelt fűszernövényét, a fekete köményt is. Isteni lett az elegy, abbahagyhatatlan, jobb, mint bármelyik csipsz. A sütőtök édeskés ízéhez nagyon jól illik a sós, füstölt szalonna íze. És az tetszett benne a legjobban, hogy a tányéron randevút adott egymásnak Észak és Dél, kereszténység és iszlám, valamint a görögök (joghurt) és a törökök (kömény egyenesen észak-Ciprusról). Na és persze az amerikai Halloween és az európai Mindenszentek is.

Tojásmentes.

Gluténmentes.

Tejfehérjementesen tejszínpótlóval.

Olyan szép ez az ősz. Tudom, a természetnek nem jó ez a nagy csapadék-mentesség, de a léleknek nagyon is jót tesz a sok napsütés, a gyönyörű színek, a még mindig langyos idő. Pedig megállni, nézelődni, elmélázni nem sok idő maradt. Munka és munka, óvoda, egy kis tetű, iskola, különórák, megint kis tetű, rengeteg befizetendő csekk (mondtam már, hogy van az a furcsa szokásom, hogy rengeteg pénzért hülye kis sárga papírfecniket veszek a postán? – pedig nem is olyan szépek, mint az őszi levelek), és még egy kis tetű. Az anyja keservit. Tanulás, vásárlás, háztartás. Görög válság, leépítések. Megúsztuk. A frankárfolyam az egekben. Hát nem csoda, ha néha homokszem csúszik a gépezetbe, szerencsére ott, ahol igazán koncentrálni kell, ott nem. Álltam idén ősszel zuhogó esőben este nyolckor a kihalt parkolóban az autó mellett ernyő nélkül. Pedig nem is Buksi szökött ki, hanem nem volt nálam az autókulcsom. Életem Szerelme ugyan vett pár mély lélegzetet és nyelt néhány nagyot, ezt jól hallottam a telefon másik végén, de természetesen értem jött a pótkulccsal megmenteni. Addig is bebocsájtást nyertem az életvidám parkolóőr kuckójába. Neki lett igaza, mert másnap reggel, ízlésesen elrendezve megtaláltam az autókulcsot a munkahelyi íróasztalomon.

És ott van még az a történet is, ami egyfajta karmaként úgy látszik, minden generációnak kijut a családban. Történt még a nyolcvanas években, hogy Édesanyám sem tudván megülni a fenekén, a munka és a gyerekek mellett még esti egyetemre is járt. Elgondolkodtató volt az előadás, de a város fényeinek szépsége feltűnt azért Anyukámnak, amikor a villamos a Múzeum-körútról rákanyarodott a Szabadság-hídra. Micsoda, Dunában tükröződő fények? De hiszen nekem nem is kell átmennem a budai oldalra! – gondolta és a Gellért téren szépen átmasírozott a másik irányba tartó villamos megállójába. A Gellért Hotel előtt várakozó férfi nagyot nézett, de hát van ilyen, gondolhatta. Aztán a villamoson ülve megint feltűnt, hogy milyen szép is ez a város, például itt ez a Múzeum-körűt…Atyaég, már megint nem szálltam le, gyerünk vissza! Ezúttal még nagyobbat nézett a Hotel előtt még mindig várakozó férfi, mert azért erre nem számított, hogy még egyszer meglátja azt a szédült tyúkot, aki itt kereng a Gellért téri villamosmegállókban. Mert hogy másodszor is sikerült átmenni a Duna fölött, a Fővám téri megállót újra elhibázva. És igen, visszafelé sem sikerült leszállni, megint Múzeum-körút, újabb forduló. Harmadszorra a hotel előtt várakozónak már arcizma sem rezdült, csak a pupillái tágultak óriásira, egész rutinosan nézte végig, hogy az a vöröshajú újra csak megjelenik a Pestről érkező villamossal és megint csak újra beáll a Pest felé tartó villamos megállójába. De akkor már világos volt, hogy ez csakis átok lehet, és úgy lehet megtörni, ha erős koncentrációval, a Kálvin téren nem visszafordul az ember, hanem felszáll a 15-ös buszra. Otthon meg remélhetőleg csak elhiszik ezt az egész történetet, hogy mért is érkezik haza az ember lánya éjszaka az esti egyetemről.

Egy hasonlót sikerült produkálnom nekem is. Péntek este jöttem rá, hogy a saját számítógépemet kikapcsoltam ugyan a munkahelyemen, de a titkárságit, amit kivételesen bekapcsoltam (és amit amúgy senki sem használ), azt bizony úgy hagytam, körülötte az összes felszerelésemmel, ami még hétfő reggel előtt kelleni fog. Mit van mit tenni, esti puszi a gyerekeknek, férjnek, autóba be, munkahelyre megérkez. Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, hasított belém a gondolat, hogy mégsem a kényelmesebb kabátomat kellett volna felvennem, hanem a csinosabbikat, mert abban maradt a szobám kulcsa. Remegő lábbal közelítettem meg a portást, de ő sajnos segíteni nem tudott (legalább akkorát nézett, mint a hoteles fickó – hiába ebbe a történetbe kell ugye tanú is). Így hát mit tehetem mást, vissza az autóba, röpke másfél óra autózás után már itthon is voltam. Azonban éreztem, hogy ebből egy folytonos kerengés lesz, ha nem szakítom meg a láncot, így hát többekkel való konzultáció után úgy döntöttem, hogy el lesz úgy az a számítógép reggelig, és bedobtam egy gyógypálinkát. Másnap délelőtt pedig vígan újra beautóztam a munkahelyemre.

Azt hiszem nem véletlen, hogy a gyerekeim rögtön felhívták a figyelmemet arra, hogy a reklámban mutogatott slusszkulcs nélküli autó éppen nekem való lenne…

És ha valaki ért a karmához, magyarázza meg, hogy mit kell tennem, hogy levegyem a családomról a folytonos körbetekergés átkát????

Vice-verza spárga

Spárgakrémleves és spárgás omlett

Jajj, ez a spárga nem adja magát. Pedig mindig érdeklődéssel olvasom, hallgatom a rávonatkozó híradásokat. Megtudtam már belőlük, hogy a magyarországi gyönyörű nevű Tengelic környékét mintha az Isten is spárgatermelésre teremtette volna, a világ legjobb minőségű spárgái teremnek itt. Hogy a fehér színű onnan nyeri el a halványságát, hogy vakolókanállal, mint a legpraktikusabb célszerszámmal a homokos talajt elsimítják rajta. Amiből aztán nagyon gyorsan kinő, épp ez is a probléma vele, ahogy leszedik a termést, már lehet is előről kezdeni. Ehhez megfelelő munkaerőt találni pedig igen bajos. Ez is az oka, hogy az egyik legsikeresebb termelő, aki elsősorban német piacra szállít, épp beszántani készül kiöregedett spárgaföldjét és nem tervezi az újretelepítést. Azt is mondják, hogy épp a halványítás miatt Magyarországon kívül mindenütt drágább a fehér, mint zöld. Hogy mi nem a legjobb minőséget kapjuk. Mert hogy a spárga csak frissen jó. Ezt magam is tapasztaltam, a legtöbb esetben kinyílt virágú, kifejezetten rossz-szagú spárgák hervadoznak a boltokban, ezért nem is szoktam túl sűrűn venni. Most azonban sikerült igazán friss példányokra lelnem, hát újra megpróbálkoztam vele. Bár készült már a konyhában egytálétel belőle, igazán a levest szeretném kikísérletezni. Most épp itt tartok a nyúlárnyéklevessel végzett, több évet felölelő experimentációim sorában. Egy kicsit jobban állok, mint az a bizonyos kékspárgás leves.

Talán azért nyúlárnyék, mert ahogy a kis dombocskában kidugja a fejecskéjét, pont úgy néz ki az árnyéka, mint egy nyuszi. Júniusban még találkozhatunk vele.

Elsősorban egy spárgás omlettet szerettem volna készíteni, ehhez túl sok volt azonban a fél kiló spárga, így egy leves is megfőtt mellette szépen.

Hozzávalók a leveshez

egy csomag (1/2) kiló zöld spárga

egy fej vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

olívaolaj

só

bors

1 kk cukor

2 deci tejföl

2 kockasajt

1 bio zöldségleves kocka (elmaradhat)

Hozzávalók a betéthez

kenyér

fokhagyma

Tojásmentes.

Hozzávalók az omletthez

3 tojás

kb. 10 szál spárga a leveshezvalóból

1 fej vöröshagyma

1 gerezd fokhagyma

só

olívaolaj

némi erősebb ízű reszelt sajt

ízlés szerint friss zöldfűszer

fél deci tejszín (elhagyható)

Megpucoljuk a spárgát, a fás végét levágjuk. A 12. szálnál már bánjuk, hogy belefogtunk. Ekkor kinek-kinek ízlése szerinti motiváló zenét ajánlok a Kaláka-együttestől az AC/DC-ig. A 24. szálnál már esélyes Ganxta Zoli Bumm a fejbe című opusza is.

Ezután feltesszük főni a spárgát úgy, hogy a fejek lehetőség szerint kilógjanak a vízből, különben ronggyá főnek. Lobogva forró, egy kiskanál cukorral és sóval (esetleg leveskockával) ízesített vízbe tegyük..

Közben egyesítjük a leves és az omlett összetevőit. Konyha vöröshagymái egyesüljetek! Tehát mindkét vöröshagymát megdínszteljük a kellő mennyiségű olívaolajon, majd megfuttatjuk rajta a préselt fokhagymagerezdeket.

A megfőtt spárgákból kiveszünk tetszés szerinti mennyiséget, mondjuk 10-15 szálat. 2-3 centis darabokra vágjuk. A többi sprágát is kihalásszuk a vízből, az olajos hagyma felét viszont a főzővízbe tesszük, a tűzről félrehúzzuk.

Az omletthez a spárgadarabokat a megdínsztelt hagymára tesszük, ami a serpenyőben visszamaradt. A tejszínnel és sóval felvert tojásokat ráöntjük, megsütjük. (én a kevergetős módszert részesítem előnyben). Meghintjük a friss zöldfűszerrel (bazsalikom), és a reszelt sajttal. Megvárjuk, hogy ráolvadjon.

Nagy élvezettel elfogyasztjuk. És erőt merítünk belőle a leves befejezéséhez.

A spárgaszálak fejét levágjuk, félretesszük. A szálakat feldaraboljuk, visszatesszük a (hagymás) főzővízbe, hozzátesszük a kockasajtokat és addig melegítjük, amíg a sajt fel nem olvad. Összeturmixoljuk. Óvatosan hozzákeverünk 2 deci tejfölt, frissen őrölt borssal és ha szükséges további sózással ízesítjük.

Kenyérkockákat egy serpenyőben megpirítunk (közben ne hallgassuk lányunk zongorajátékát, mert akkor kezdhetjük előről a gyakorlatot). Ha kész, fokhagymát préselünk rá és alaposan összekeverjük.

A kenyérkocka, a spárgafejek és a leves a tányérunkban találkoznak majd. Kisfiunk tányérjában csak a kenyérkocka és a kenyérkocka ad majd randevút egymásnak.

A hétvégén rendezték a Művészeti Iskola nagyszabású évvégi gálaműsorát. Leánykánk többféle művészeti ágban is fellépett, kisfiunk néptáncolt. Tévedésből. Neki ugyanis nem kellett volna fellépnie, de tévedésből őt is levittem a főpróbára. Ott derült ki, hogy csak a nagyovisok szerepelnek majd. De Zsófika néni azt mondta, hogy ha már ott van, álljon be, meglátjuk, hogy tudja-e csinálni. Tudta. Így aztán szerepelt a kis Pittyempöttyöm is, legkisebbként a több mint 100 gyerek között. Itthon nagyon megdicsértük őket, hogy milyen büszkék vagyunk rájuk.

- Én ezt Zsófika nénitől tudom – válaszolta a manó, áthárítva a dicsőséget a tanárának.

Utólag is boldog pedagógusnapot kívánunk!

Karfiolkrémleves

Bár nincs kimondottan szezonja a karfiolnak, de azért még kapható, ha máshogyan nem mirelitben. Illetve az étel egy mélyhűtőtakarítási akciónak is lehet a végeredménye. Lassan ki kell ennünk, ami még az elmúlt nyár óta itt lapul, mert visszavonhatatlanul (?) tavasz van, annak pedig következményei lesznek a mélyhűtő-kapacitásra nézve is.

Hozzávalók

1 fej karfiol

vöröshagyma

1 szál fehérrépa

petrezselyem

2 leveskocka (lehetőleg bio)

őrölt szerecsendió

lestyán

só

bors

2 deci tejföl

A karfiolt rózsáira bontjuk, megmossuk, a fehérrépát megpucoljuk, 3 részbe vágjuk, a vöröshagymát felkockázzuk, a petrezselymet nem túl apróra vágjuk.

Mindezt lábosba tesszük, felöntjük annyi vízzel, amennyi ellepi. Megfűszerezzük. A lestyán különösen jó ízt ad a levesnek, maggi fűszernek is szokták nevezni, csak sokkal jobb, mint egy ételízesítő.

Ha megpuhult a répa is, akkor a zöldségeket átmerjük egy magasfalú edénybe, adunk hozzá némi levet is. Botmixerrel összeturmixoljuk, majd visszaöntjük a főzőlábosba.

A magasfalú edénybe beleöntjük a tejfölt és szép lassan hozzámeregetünk a meleg levesből, habverővel homogenizálva azt. Ha kellően átmelegedett a tejfölös elegy, az egészet visszaöntjük a főzőlábosba és még egyszer alaposan átkeverjük.

Levesbetétnek pirított kenyérkockát adhatunk.

Vagy magát a karfiolt. Ez utóbbi esetben a karfiolt csak akkor tegyük a fővő levesbe, ha a fehérrépa már valamennyire megpuhult. Ha együtt kezdjük el főzni őket, akkor a fehérrépa puhulásáig a karfiol annyira megfő, hogy atomjaira fog esni. Ha a karfiolmintlevesbetét-megoldást választjuk, akkor természetesen a turmixolás-kevercsélés előtt tegyünk félre néhány szép karfiolrózsát, és ha kész a leves, akkor csúsztassuk vissza őket oda.

Igazából eleve úgy lenne egészséges főzni, hogy a lobogva forró vízbe tenni a zöldséget. Szerény véleményem szerint mire megfő a karfiol, amúgy is sokat veszít a vitamintartalmából, ezért ha egyszerűsíteni szeretnénk az életünkön, kezdjük el az összes zöldséget együtt főzni.

Néha az egészséges ételkészítési módnak megfelelően rakom bele a karfiolt, amikor jó kislány szeretnék lenni.

Gluténmentes.

Tojásmentes.

Tejfehérjementesen használjunk növényi tejszínpótlót.

Tavasz van, gyönyörű. Idén úgy döntöttünk, idusán elmerészkedünk a Múzeumhoz megmutatni a gyerekeknek is, amiről addig csak meséltünk.

A műsorból nem sok mindent hallottunk, mert a kihangosítás csapnivaló volt. Így inkább a látványban gyönyörködtünk. Volt miben. Először is körülbelül 50 Petőfi állt a háttérben – jó, jó, tudom ám, hogy márciusi ifjak – de a gyerekek egyre csak Petőfit várták, hogy kijöjjön a lépcső végére és elszavalja a Nemzeti dalt. Nem jött, az túl sablonos lett volna, gondolom így vélekedett a rendező (egyébként a történelmi hűségnek ez meg is felelt). Jobb híján az ötven feketeruhás-kokárdás háttérben álló ifjat tudtuk felmutatni, mint Petőfit.

Szárnyra bocsátottak több tucat galambot, mint a szabadság madarait, valamint piros-fehér-zöld lufikat is, melyek messzire szálltak (Anyu ugye berepülnek valakinek az ablakán?)

Ágyúlövés is elhangzott, elég sok, és rettentő hangos.

A jó háromnegyedórás műsor alatt Apuanyu felváltva tartogatta kisebbikjét, aki érzete, hogy hogyan lehet fenntartani ezt a kellemes állapotot, arcocskáját egyre csak a miénkhez nyomta, így nem is volt igazán kedvünk átadni a másiknak az egyre nehezebb csomagot.

A nagymama ebéddel várta a megfáradt ünneplőket. Hogy ki ne maradjon az élményből, kisfiam összegezte számára a látottakat:

- Le akarták lőni ágyúval a madarakat, de nem sikerült.