Vászon és terítő – A visszatérő

Karinthy egyszer vendéglőbe ment egy gazdag ismerősével. A sokfogásos vacsora után a gazdagember lazán a főpincér kezébe ejtett egy bankót és azt mondta:

- Ezt osszák el.

A folyamatosan pénzgondokkal küzdő, de folyton viccelődő Karinthy pedig egy jelentéktelen összegű érmét csúsztatott a főúrnak:

- Ezt pedig szorozzák meg.

Valami ilyesmi gondolat vezetett arra, hogy egy új sorozatot nyissak a blogban. Ha már utazni, wellnessezni, jacuzziban pezsgőzni nincs pénzünk kedvünk, attól még utazhatunk a képzeletünkben és filmek segítségével. Ha pedig valamilyen hozzáillő ételt választunk a mozis estére, akkor még teljesebb lehet az illúzió. 

Nem szokásom friss filmeket ajánlani, jobban szeretek a régebbiekről írni, mert a filmek manapság méltatlanul kevés időt töltenek el a filmszínházakban, úgy „tizenöt perc hírnév mindenkinek jár”-alapon. Nem mintha visszasírnám, de bizony elmúltak azok az idők, amikor egy-egy film évekig fut (cammog) a mozik műsorán (vö. tizenöt év hírnév mindenkinek jár). A Kossuth-on úgy reggel 9 körül felolvasták, hogy hol mit lehet megnézni, szinte együtt lehetett mondani a bemondóval. Értem én, hogy üzlet, de mégis jobban szeretném, ha az a sok munka, érzelem és persze pénz, amit egy-egy alkotásba beletesznek, valahogy tovább „kamatozna”.

And the award goes to...
Forrás: 9gag

   Nos, megnéztem A visszatérőt, mert tudtam, hogy látványos és persze kíváncsi is voltam, hogy Leonardo miért (nem) kap majd Oscart (ez a felhajtás jobb reklámja a filmnek, mint egy ’sima’ Oscar lenne). Az biztos, hogy sokat nem kellett bajlódnia a szövegtanulással, jobbára csak nyög és fújtat, kúszik, mászik, de azt hitelesen. Szeretem Leonardót, nem, nem a kinézete az oka. Kifejezetten haragudtam, hogy a kilencvenes évek végén egy kölyökképű suhanc miatt az éppen hogy, vagy már majdnem férfiak lettek a férfiideál megtestesítői. Leonardót azért szeretem, mert minden filmjében más karakter. És a legtöbb filmje jó. Izgalmas. Vagy neki van jó érzéke e megfelelő forgatókönyvek kiválasztásához, vagy a menedzserének van jó ízlése. Most is olyan figurát hozott, amilyet eddig még nem.  A másik ok, amiért becsődültem a moziba, a már említett lenyűgöző látvány, a természet képei. A film a gyönyörű kanadai Albertában forgott, majd amikor elfogyott a hó, akkor Argentínában is. A forgatás tovább tartott, mint a tervezett, többek között azért, mert a mexikói rendező, az Oscar-díjas Iñarritu ragaszkodott a természetes fényekhez (hála neki), és a forgatási helyszínek pedig annyira távol estek mindentől, hogy amíg a stáb kiért, meg vissza, máris eltelt a nap negyven százaléka. Iñarritu azt sem bánta, ha tényleg hideg van, a színészei pedig valóban kockára fagynak, mivel úgy ítélte meg, hogy annál hitelesebben játsszák majd a szerepüket, hiszen ha a zöld háttér előtt játszanának, miután kávéztak egyet kényelmesen, „mindenki boldog lenne, de az egész egy kalap szart se érne”. DiCaprio szerint jó pár jelenet volt, amiben a legnehezebb dolgokat kellett végrehajtania, azok közül, amit valaha is tett. Magát a történetet nem szeretném előre elmondani, ezért most csak azt emelem ki, hogy Leonardo arról panaszkodott, hogy folyamatosan kihűlés fenyegette. Ebben egy pillanatig sem kételkedem.
   Számomra ez a film az életösztönről szól. Arról, hogy az ember mindent megtesz, hogy életben maradjon, a legtöbbször nem is tudatosan, hanem önkéntelenül, mert ez a természet parancsa. A film elején, amikor a tábortűz mellett a prémvadászok az élet értelmét boncolgatják, egyikük (Tom Hardy) azt mondja, hogy milyen élet, neki nincs is élete, csak megélhetése. És mégis ragaszkodik hozzá mindenáron, mint ahogyan ragaszkodunk mindannyian. A film arról is szól hozzánk, hogy fantasztikusan elpuhult életünk van, fogalmunk sincs a jó dolgunkról. Szinte már szégyellem magam, hogy milyen minimális önfegyelem szorult belém. A moziból kijőve a hétköznapi gondjaink hangyakörömnyi bajocskáknak tűnnek.

   A film igaz történeten alapul, a megvalósításra csak annyit tudok mondani, hogy profi, profi, profi. A rendezőn, színészeken, forgatási helyszíneken túl a jelmezek, a maszkok, a számítógépes effektek. A zene kiváló kiegészítője a látványnak.

A film jó kritikákat kapott, a mai napig 226 millió dolláros hasznot hozott és jó pár díjat (BAFTA, Golden Globe) bezsebelt. Jöhet a következő?

Két téli saláta

A visszatérőben nem sok zöldséget esznek, inkább halat, vadat s mi jó falat, nyersen. Na, ez mind nincs ebben a két téli salátában. Viszont az önfegyelemre szoktató böjti időszaknak mindkettő remek darabja. Mindamellett meglehetősen jóízűek.

Madársaláta grillezett sajttal

Egy könnyű ebédnek is megfelel.

Hozzávalók

Madársaláta

grillezni való sajt (pl. halloumi)

3 körte

2 ek vaj

1 ek gyümölcsecet

2 ek akácméz

3 ek kukoricaolaj, vagy más semleges ízű étolaj

2 ek citromlé

só bors

A madársalátát salátás tálra rendezzük, a sajtot meggrillezzük és elrendezzük a saláta tetején..

A körtéket négybe vágjuk, a magházukat eltávolítjuk, és meglocsoljuk őket a citrom levével. Lábosban vajat olvasztunk, erre rádobjuk a körtéket, és a mézet. Addig tartjuk a lábosban, óvatosan megfordítva egyszer-kétszer, amíg meg nem puhul a körte (5 perc) és valamennyire rákaramellizáljuk a mézet. Kb. 5 perc alatt lehűtjük a körtéket, ezeket is elrendezzük a salátán.

Az öntethez összekeverjük az ecetet, az olajat, a sót, a borsot és a körték visszamaradt levét. Megöntözzük vele a salátát.

Figyelem! Csak frissen jó!

Tojásmentes.

Gluténmentes.

Lilakáposzta-saláta naranccsal, gránátalmával

Olyan elkáposztően jó, hogy már-már desszertnek számít.

Hozzávalók

egy kisebb lila káposzta fele

2 édes narancs

1 gránátalma

egy marék dió

2 ek dióolaj (vagy semleges ízű étolaj)

1 ek gyümölcsecet

2 ek ribizlilekvár (vagy más pirosbogyós savanykásabb) lekvár

fahéj

só

bors

A lila káposztát negyedekbe vágjuk, a torzsájukat eltávolítjuk, majd éles késsel vékony csíkokra szeljük.

Két narancsot egyben meghámozunk, félbe, majd szintén vékony szeletekbe vágjuk.

A gránátalmából kifejtjük a bíborszínű gyöngyöket.

A diót felaprítjuk és átpirítjuk.

Az öntethez összekeverjük az olajat, az ecetet, a fűszereket, a harmadik narancs levét, a ribizlilekvárt és a salátába keverjük. meghintjük a pirított dióval.

Tejfehérjementes.

Gluténmentes.

Tojásmentes.

- Anyu, neked mi az életcélod? – kérdezi a kisfiam.

- Hát mi is, mi is? Lássuk csak. Hogy legyen családom, legyen otthonom, legyen hivatásom.

- De nem ilyen! Hanem olyan igazi!

- Igazi. Hmmm. Hát akkor az, hogy bejárjam a kéktúrát! – itt már jó felé indultam szó szerint és képletesen. Nem elvont dolgok kellenek, hanem konkrétumok. Kalandok.

- Aha, jó. Nekem az, hogy elmenjek az indiánokhoz! – mondja ezt indiános könyv rajongó gyermekem, aki Cooper és May köteteit többször kiolvasta már. Csak azon is könnybe lábad a szeme, hogy milyen nagyot sírt már mindegyiken. Különösen a Winnettou áll közel a szívéhez. Hiába tudja, hogy mi lesz a vége, mégis vigasztalgatni kell utána. Ha estére esik a könyv vége, még az is megesik, hogy a mi ágyunkban köt ki a könyvrajongó, hogy el tudjon aludni.

Megállapodtunk hát, hogy együtt elmegyünk az indiánokhoz. csak ne az arikarák legyenek azok. A visszatérő után nem nagyon hiszek a vendégszeretetükben.

(A receptötletek a billa áruházlánc törzsvásárlóinak szánt gasztrofüzetéből származnak. Billa, ami betűszó, billiger Laden-t (olcsó bolt) jelent. Ez biztosan nem a gasztrofüzetek minőségére vonatkozik, mert azok meglehetősen magas színvonalúak. Már-már azt írnám, hedonisták, ha ez nem lenne akkora kontraszt a böjthöz képest. De hát Ausztria nekem sehogy sem jön össze a kifinomult ízlés és a hedonista életszemlélet nélkül. De ez egy másik történet.)

Sacher-torta

Anyul olyan suta, hogy az már ravaszságnak számít. A nosaltytól érkezett felhívásra, amely szívét büszkeséggel töltötte el, hosszas tanakodás után végül két receptet választott, készített el, fotózott az előírásnak megfelelően, hogy aztán élvezettel írjon róluk. Mindkettőt beküldte a szerkesztőségbe, hogy válasszanak ők a saját elképzeléseik szerint. Naná, hogy mindkét cikk kellett. A második ma jelent meg, az egyik legfinomabb tortától szól, gasztrotörténettel körítve. És egy kis bécsi epizóddal díszítve, mintegy cseresznyeként a tejszínhabkupacon. Olvasd el te is!

Diós, sárgarépás sütemény cukormentesen

„Alkotói válság”, ez az én bajom*. – mondanám, ha én lennék Füles a Micimackóból. Munka, munka és munka - az igazság viszont ez.

Sokat beszélgetünk gyerekeimmel az Élet Értelméről, a munkáról, a pénzről, az igazi értékekről. Arról, hogy mért kell nekik korán kelni, és mért érünk csak későn értük a tanintézményekbe (érdekes módon valahogy mindig innen indul a megbeszélés). Kisfiam képzeletét az egész okfejtésből viszont mintha túlságosan is megragadta volna a munka ellenértéke. Nehéz elmagyarázni azt, amit az ember maga sem mindig ért. Nem azért dolgozunk, hogy pénzt keressünk, hanem azért kapunk pénzt, mert dolgozunk, ami fontos, hasznos, érdekes, vagy valami efféle (rémlik még „a nem azért élünk, hogy együnk….” stb. rigmus is, meg volt valami olyan kezdetű is, hogy „nem minden bogár rovar…” ja az valami más). Na, hát én mondom a kisfiamnak:

-          Drágám, nem a pénz a legfontosabb dolog a világon! – és folytatnám ugye a mindenki által jólismert „Szent Szülő Intelmei fiához’ remekmű pontjainak tételes felsorolásával, úgy mint szeretet, család, tisztesség, szabadság, kinek-kinek saját fontossági sorrendje szerint. De nem tudom belelovalni magam a szónoklatomba, mert a gyakorlatorientált emberpalánta megakaszt:

-          Hanem az ÉLELEM!

Kedves Olvasóm, lássuk be, a gyereknek igaza van. A szükségletpiramis alapeleme a biztonság, és úgy rémlik több évtizeddel ezelőtti tanulmányaimból, hogy rögtön utána a táplálék következik. Fordítsuk hát tekintetünket az élelem felé!

Diós sárgarépás sütemény cukormentesen

Néha tényleg nehéz mindig valami újat kitalálni, egyáltalán kitalálni valamit. Gyanítom, ez lehet a gasztroblogok népszerűségének az egyik oka. Most viszont ketten is a segítségemre siettek és új impulzusokat adtak. Egyikük Törökországban élő barátnőm, ha nevezhetem annak, és most mi hívjuk őt úgy: Nap. Naptól kaptam gasztroblogger tevékenykedésem egyik legmeghatóbb levelét, legújabban pedig recepteket kapok tőle, mint ahogyan ezét a süteményét is.

A másik impulzust pedig a már említett Nature Cooktától kaptam, aki az érdekes liszteken kívül édesítőket is küldött. Ezt a süteményt a Xukor nevű termékükkel sütöttem. Tisztesség ne essék szólván, ódzkodom minden mű dologtól (hát igen, a fogszabályzót sem kellett volna kivennem 2  használat után…), de ez a készítmény csak növényi eredetű és biogazdálkodásból származik, ezzel pedig meggyőztek. Nagyon könnyű volt dolgozni vele, mellékíze pedig egyáltalán nincs, így remekül be tudom illeszteni tavaszi fogyókúrás wellness-programomba is.

Hozzávalók

A tésztához

3 pohár Xukor Zéró

5 egész tojás

2 pohár reszelt sárgarépa

1 pohár durvára vágott dió

2 pohár liszt

1 zacskó sütőpor

Krém a tetejére

 5 ek Xukor Zéró

3 evőkanál liszt

1 egész tojás

2 deci tej

1 van

Liás cukor (ha lehet, igazi vaníliával)

3 ek tejföl

A diókat deszkán egy nagy kés segítségével gyorsan felaprítom, a répákat az almareszelőn lereszelem. Nap elmondta, hogy ő nem tett bele diót, és a sütemény anélkül is „működik”.

Összekeverem a tojásokat a cukorral egy nagy tálban, mixer segítségével. Hozzáadom a lisztet és a sütőport, majd a répát. A diót fakanállal keverem a masszához.

Tepsibe sütőpapírt fektetek, és a tésztát ebbe öntöm. 180 fokra előmelegített sütőben 50 perc alatt aranybarnára sütöm.

A krémhez mixerrel összekeverem a tojást és a Xukort hozzákeverem a lisztet, felöntöm tejjel, és habverővel simára keverem. Beleadom a vaníliás cukrot is. Folytonos kevergetés mellett besűrítem. Ha kihűlt, hozzáadok 3 evőkanál tejfölt.

Az eredeti recept szerint 5 deci tej kell bele, tejföl viszont nem. Nálunk azonban tejhiány, ámde tejföl-felesleg mutatkozott, így alakítottam át a receptet.

A kihűlt tésztát felkockázzuk, a tetejét megkenjük a krémmel.

Cukormentes.

Kisfiamnak nem csak a pénz, hanem a szív ügyeihez is van hozzáfűznivalója. Az eurovíziós dalfesztivál (amelynek megtekintése egy igazi kínzással ért fel a számomra, de hát a gyerekért mindent!) észt versenyzője azt nyilatkozta, hogy az általa elénekelt dal egy olyan érzésről szól, amit minden férfi átélt már: a szerelem vak.

-          Hát én ezt még nem éreztem! – mondta felháborodottan a 120 centis férfi ekkora oktalanság hallatán. Majd hátat fordított a tévének, és a kanapén párnákból, plédekből kialakított mókusfészekben jóízűen elaludt.

* Nagyképűség, ez az én bajom. – így hangzik az eredeti mondat.

 

Aki most ellátogat a Nature Cookta weboldalra, az 10 %-kal olcsóbban vásárolhat az internetes áruházban a következő kuponkód segítségével: hazi12. A kuponkódot a vásárlás véglegesítésekor kell az ajándékutalvány mezőbe beírni! 

Aranygaluska vaníliasodóval

Ez macsóhímzés! – ismeri fel a lányom a néptáncgála díszítőelemeit. Hát nem teljesen, de ha abból indulunk ki, hogy a magyar néptánc férfiközpontú, ahogy egy rádióműsorban állították, akkor nem járunk messze az igazságtól. A néptáncgálán a mi kis tökmagunk miatt voltunk ünneplő közönség, a jutalom pedig nem arany érem, hanem aranygaluska volt érte. Egyúttal megvalósíthattam azt a menüt, ami mindig a számon van, amikor azt akarom mondani, hogy tojásos nokedli salátával: tojásos nokedli galuskával. (ez hóvégi sokadikán nagyszerű menüsor lehet).

Hozzávalók

35 deka liszt

1 cs. szárazélesztő

2 tojássárgája

2 ½ deci tej

5 deka vaj vagy margarin

2 ek. porcukor

csipetnyi só

A szóráshoz

5 deka darált dió, ha klasszikusan szeretnénk csinálni, ha pedig rendbontó módon, akkor darált mák. Vagy mindkettő. Mint most nálam is történt.

kristálycukor

5 deka vaj vagy margarin

A margarint megolvasztjuk, a tejet meglangyosítjuk. A tészta hozzávalóit a mixer dagasztókarjainak segítségével összekeverjük, ebben a sorrendben: tej, tojás, cukor, só, élesztő, liszt, és végül az olvasztott margarin. Nem lehet elrontani.

Letakarva a kétszeresére kelesztjük (hogy meddig tart, az függ a melegtől, nagy átlagban egy óra).

Kivajazunk egy jénait, megolvasztjuk a margarint.

Ha megkelt a tészta, enyhén lisztes deszkán ujjnyi vastagra kinyújtjuk, pogácsa szaggatóval kiszaggatjuk.

Belefektetjük a jénaiba, kis távolságokra egymástól (hogy még tudjanak dagadni). Ha egy sort leraktunk, megkenjük a tésztakorongok oldalát az olvasztott margarinnal, megszórjuk az egészet a darált dióval, és egy kis cukorral.

Következik egy újabb sor. És így tovább, amíg tart a hozzávalókból. A teteje tészta legyen.

Előmelegített sütőben 175 fokon 25-30 percig, a tészta pirulásáig sütjük (ha nagyon pirulna, tegyünk rá alufóliát).

Közben elkészítjük a vaníliasodót.

Jobb, mint a boltipuding, ez adalékmentes lesz.

3 tojássárgája

3 ek. barnacukor

vaníliás cukor

3 deci tej

Összekeverünk habverővel 3 tojássárgáját 3 ek. barnacukorral, és egy kis vaníliás cukorral, ha lehet olyannal, ami valódi vaníliát tartalmaz. Hozzáadunk 3 deci tejet, és addig kevergetjük lassú tűzön, míg fel nem forr (tovább nem szabad, mert édes rántotta lesz az eredmény). Pont úgy, mint a borlevesnél. Ha sűrűbbet szeretnénk, még a tej előtt adjunk hozzá 2 púpozott ek. lisztet is.

Padláson jártam, hogy az iskolai papírgyűjtéshez hozzak le muníciót. És ott jártamban megtaláltam azt, amit már régóta kerestem, az elsős füzeteimet. Ugyanis megígértem a kislányomnak. Hiszen mindenki jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának. Nos az én füzeteim pont ilyenek.

A házi feladatot magyarból kívülről fújtuk: 10 szó 3 mondat tollbamondás. Igaz félévkor változott: 15 szó öt mondatra. Máig emlékszem arra az érzésre, hogy milyen volt a füzetbe róni a soha véget nem érő szókígyókat. Bár lennék már túl az egészen….nem elég, hogy ronda, született rossz helyesíróként még hibás is…na nem tudom, hogy a grafománia miből keletkezik…. És most itt vannak a füzetek teljes valójukban. Kislányom őszinte érdeklődéssel nézte végig őket.

Először is az Érdekes füzetet, amibe a papíralapú kincseimet ragasztottam. Úgymint domborműves (!) matricák, állatokról szóló okoskártyák, kép az egyik felén, tudnivalók a másikon (a ragasztóipari forradalom előtti időkben megoldottam úgy, hogy máig olvasható, nézhető), az Alfa nevű, gyerekeknek szóló magazinból, melyre a szüleim előfizettek nekem (ez igazi kincsnek számított) kivágott érdekes újságcikkek. Éééééééés trataaaaaam banánról leszedett matricák. Ezek voltak az igazi ritka példányok, ha emlékszünk még a kubai narancsos telekre.

És persze a magyar füzetem. A tanév második feléből (15 szó, 5 mondat). „Ez csúnya!” „Szebben dolgozz!” „Ej-ej!”és hasonló intelmekkel. Üzenőfüzet is volt egyben, mert értesítik a szülőket, hogy az utolsó két hétre az ebédbefizetésre 6 forintot kell küldeniük, a szabad szombat megjelölés betartása mellett. Van benne versecske a sasról, aki csibét szeretne enni. Hiszen ez az egyik kedvenc játékuk! – döbbenünk rá a lányommal egyszerre. Én vagyok a sas, a gyerekek a csibék, de mindig kicsúsznak a karmaimból. Nem is emlékeztem rá, hogy egy ilyen versikét írtam le a füzetembe (a lélek rejtett útjai). Összefüggő történetekkel is találkozhat a múltba utazást tevő olvasó. Például a válogatós Marciról, aki elé édesanyja (akinél nincs igazibb barát, mint ahogyan egy másik mondatból megtudhatjuk; és persze – Jóbarátom a fogkefe. Is.) na szóval a szerető anyuka sajtot tett és babAlevest. Hú, ezen a hosszú szón is túl vagyunk! (az fel sem tűnt anno, hogy milyen furcsa menü ez, a bablevest akkor is tejföllel volt szokás enni, nem sajttal).

És a kedvenc történetem, ami sokat mond a korszellemről: „A töröt csésze. Az asztalon egy töröt csésze feküdt. A szép csésze oladalábol nagy darab hiányzot. Édesanya szomoruan kérdezte: Ki tőrte el a csészét: Csend let a szobában. Joska válát vonogatta. Egyszer csak rápillantott a nyakán levő kisdobos-nyakkendőre, és csendesen így szolt: Én, én törtem ösze. Édesanya letette a töröt csészét, és kisfiához lépett: örülök fiam, hogy megmondtad az igazat.”

(A tanító néni mondta a tollbamondáskor, hogy figyeljünk, hogyan ejti a szavakat, és úgy írjuk le, de miután leírtam két t-vel, hogy ttál, mivel annyira megnyomta az első hangot, és ezzel nem arattam osztatlan sikert, feladtam ezt a módszert)*

Kislányom végigkacarászta a füzetemet, és segítségével mindkettőnk előtt felrémlett az a kislány, aki jó pár éve voltam. Ha nem édesanya-gyermeke viszony fűzne egymáshoz, hanem valamilyen csoda folytán egy korszakban élnénk, nem a fogkefét választanánk legjobb barátunknak.

* Végül az olvasás segített rajtam. Rengeteget olvastam, mindenhol. Például kádban (a víz elzárása végett a könyvet szépen be is raktam a csapból folyó vízsugárba), utcán (lámpaoszlopnak mentem – na jó ezt könyv nélkül is hibátlanul voltam képes végrehajtani). Szenvedélyesen olvasok ma is, igaz kevesebb időm van rá (kádba nem ülök, mert banánt mindig lehet kapni, de a víz ára a csillagokba szökött; utcán pedig autóval járok…)