2016. február 15., hétfő

Vászon és terítő – A visszatérő

Karinthy egyszer vendéglőbe ment egy gazdag ismerősével. A sokfogásos vacsora után a gazdagember lazán a főpincér kezébe ejtett egy bankót és azt mondta:
- Ezt osszák el.
A folyamatosan pénzgondokkal küzdő, de folyton viccelődő Karinthy pedig egy jelentéktelen összegű érmét csúsztatott a főúrnak:
- Ezt pedig szorozzák meg.
Valami ilyesmi gondolat vezetett arra, hogy egy új sorozatot nyissak a blogban. Ha már utazni, wellnessezni, jacuzziban pezsgőzni nincs pénzünk kedvünk, attól még utazhatunk a képzeletünkben és filmek segítségével. Ha pedig valamilyen hozzáillő ételt választunk a mozis estére, akkor még teljesebb lehet az illúzió. 

Nem szokásom friss filmeket ajánlani, jobban szeretek a régebbiekről írni, mert a filmek manapság méltatlanul kevés időt töltenek el a filmszínházakban, úgy „tizenöt perc hírnév mindenkinek jár”-alapon. Nem mintha visszasírnám, de bizony elmúltak azok az idők, amikor egy-egy film évekig fut (cammog) a mozik műsorán (vö. tizenöt év hírnév mindenkinek jár). A Kossuth-on úgy reggel 9 körül felolvasták, hogy hol mit lehet megnézni, szinte együtt lehetett mondani a bemondóval. Értem én, hogy üzlet, de mégis jobban szeretném, ha az a sok munka, érzelem és persze pénz, amit egy-egy alkotásba beletesznek, valahogy tovább „kamatozna”.
And the award goes to...
Forrás: 9gag

   Nos, megnéztem A visszatérőt, mert tudtam, hogy látványos és persze kíváncsi is voltam, hogy Leonardo miért (nem) kap majd Oscart (ez a felhajtás jobb reklámja a filmnek, mint egy ’sima’ Oscar lenne). Az biztos, hogy sokat nem kellett bajlódnia a szövegtanulással, jobbára csak nyög és fújtat, kúszik, mászik, de azt hitelesen. Szeretem Leonardót, nem, nem a kinézete az oka. Kifejezetten haragudtam, hogy a kilencvenes évek végén egy kölyökképű suhanc miatt az éppen hogy, vagy már majdnem férfiak lettek a férfiideál megtestesítői. Leonardót azért szeretem, mert minden filmjében más karakter. És a legtöbb filmje jó. Izgalmas. Vagy neki van jó érzéke e megfelelő forgatókönyvek kiválasztásához, vagy a menedzserének van jó ízlése. Most is olyan figurát hozott, amilyet eddig még nem.  A másik ok, amiért becsődültem a moziba, a már említett lenyűgöző látvány, a természet képei. A film a gyönyörű kanadai Albertában forgott, majd amikor elfogyott a hó, akkor Argentínában is. A forgatás tovább tartott, mint a tervezett, többek között azért, mert a mexikói rendező, az Oscar-díjas Iñarritu ragaszkodott a természetes fényekhez (hála neki), és a forgatási helyszínek pedig annyira távol estek mindentől, hogy amíg a stáb kiért, meg vissza, máris eltelt a nap negyven százaléka. Iñarritu azt sem bánta, ha tényleg hideg van, a színészei pedig valóban kockára fagynak, mivel úgy ítélte meg, hogy annál hitelesebben játsszák majd a szerepüket, hiszen ha a zöld háttér előtt játszanának, miután kávéztak egyet kényelmesen, „mindenki boldog lenne, de az egész egy kalap szart se érne”. DiCaprio szerint jó pár jelenet volt, amiben a legnehezebb dolgokat kellett végrehajtania, azok közül, amit valaha is tett. Magát a történetet nem szeretném előre elmondani, ezért most csak azt emelem ki, hogy Leonardo arról panaszkodott, hogy folyamatosan kihűlés fenyegette. Ebben egy pillanatig sem kételkedem.
   Számomra ez a film az életösztönről szól. Arról, hogy az ember mindent megtesz, hogy életben maradjon, a legtöbbször nem is tudatosan, hanem önkéntelenül, mert ez a természet parancsa. A film elején, amikor a tábortűz mellett a prémvadászok az élet értelmét boncolgatják, egyikük (Tom Hardy) azt mondja, hogy milyen élet, neki nincs is élete, csak megélhetése. És mégis ragaszkodik hozzá mindenáron, mint ahogyan ragaszkodunk mindannyian. A film arról is szól hozzánk, hogy fantasztikusan elpuhult életünk van, fogalmunk sincs a jó dolgunkról. Szinte már szégyellem magam, hogy milyen minimális önfegyelem szorult belém. A moziból kijőve a hétköznapi gondjaink hangyakörömnyi bajocskáknak tűnnek.
   A film igaz történeten alapul, a megvalósításra csak annyit tudok mondani, hogy profi, profi, profi. A rendezőn, színészeken, forgatási helyszíneken túl a jelmezek, a maszkok, a számítógépes effektek. A zene kiváló kiegészítője a látványnak.
A film jó kritikákat kapott, a mai napig 226 millió dolláros hasznot hozott és jó pár díjat (BAFTA, Golden Globe) bezsebelt. Jöhet a következő?

Két téli saláta


A visszatérőben nem sok zöldséget esznek, inkább halat, vadat s mi jó falat, nyersen. Na, ez mind nincs ebben a két téli salátában. Viszont az önfegyelemre szoktató böjti időszaknak mindkettő remek darabja. Mindamellett meglehetősen jóízűek.

Madársaláta grillezett sajttal

Egy könnyű ebédnek is megfelel.

Hozzávalók
Madársaláta
grillezni való sajt (pl. halloumi)
3 körte
2 ek vaj
1 ek gyümölcsecet
2 ek akácméz
3 ek kukoricaolaj, vagy más semleges ízű étolaj
2 ek citromlé
só bors

A madársalátát salátás tálra rendezzük, a sajtot meggrillezzük és elrendezzük a saláta tetején..

A körtéket négybe vágjuk, a magházukat eltávolítjuk, és meglocsoljuk őket a citrom levével. Lábosban vajat olvasztunk, erre rádobjuk a körtéket, és a mézet. Addig tartjuk a lábosban, óvatosan megfordítva egyszer-kétszer, amíg meg nem puhul a körte (5 perc) és valamennyire rákaramellizáljuk a mézet. Kb. 5 perc alatt lehűtjük a körtéket, ezeket is elrendezzük a salátán.
Az öntethez összekeverjük az ecetet, az olajat, a sót, a borsot és a körték visszamaradt levét. Megöntözzük vele a salátát.

Figyelem! Csak frissen jó!

Tojásmentes.
Gluténmentes.

Lilakáposzta-saláta naranccsal, gránátalmával

Olyan elkáposztően jó, hogy már-már desszertnek számít.


Hozzávalók
egy kisebb lila káposzta fele
2 édes narancs
1 gránátalma
egy marék dió
2 ek dióolaj (vagy semleges ízű étolaj)
1 ek gyümölcsecet
2 ek ribizlilekvár (vagy más pirosbogyós savanykásabb) lekvár
fahéj
bors



A lila káposztát negyedekbe vágjuk, a torzsájukat eltávolítjuk, majd éles késsel vékony csíkokra szeljük.
Két narancsot egyben meghámozunk, félbe, majd szintén vékony szeletekbe vágjuk.
A gránátalmából kifejtjük a bíborszínű gyöngyöket.
A diót felaprítjuk és átpirítjuk.
Az öntethez összekeverjük az olajat, az ecetet, a fűszereket, a harmadik narancs levét, a ribizlilekvárt és a salátába keverjük. meghintjük a pirított dióval.

Tejfehérjementes.
Gluténmentes.
Tojásmentes.

- Anyu, neked mi az életcélod? – kérdezi a kisfiam.
- Hát mi is, mi is? Lássuk csak. Hogy legyen családom, legyen otthonom, legyen hivatásom.
- De nem ilyen! Hanem olyan igazi!
- Igazi. Hmmm. Hát akkor az, hogy bejárjam a kéktúrát! – itt már jó felé indultam szó szerint és képletesen. Nem elvont dolgok kellenek, hanem konkrétumok. Kalandok.
- Aha, jó. Nekem az, hogy elmenjek az indiánokhoz! – mondja ezt indiános könyv rajongó gyermekem, aki Cooper és May köteteit többször kiolvasta már. Csak azon is könnybe lábad a szeme, hogy milyen nagyot sírt már mindegyiken. Különösen a Winnettou áll közel a szívéhez. Hiába tudja, hogy mi lesz a vége, mégis vigasztalgatni kell utána. Ha estére esik a könyv vége, még az is megesik, hogy a mi ágyunkban köt ki a könyvrajongó, hogy el tudjon aludni.
Megállapodtunk hát, hogy együtt elmegyünk az indiánokhoz. csak ne az arikarák legyenek azok. A visszatérő után nem nagyon hiszek a vendégszeretetükben.

(A receptötletek a billa áruházlánc törzsvásárlóinak szánt gasztrofüzetéből származnak. Billa, ami betűszó, billiger Laden-t (olcsó bolt) jelent. Ez biztosan nem a gasztrofüzetek minőségére vonatkozik, mert azok meglehetősen magas színvonalúak. Már-már azt írnám, hedonisták, ha ez nem lenne akkora kontraszt a böjthöz képest. De hát Ausztria nekem sehogy sem jön össze a kifinomult ízlés és a hedonista életszemlélet nélkül. De ez egy másik történet.)

































Nincsenek megjegyzések: