Galaktikus Mimibuli

Mimi mindig is szerette a bolygókat, csillagokat, ezért idén a Naprendszer adta a keretet a születésnapi parti játékaihoz. Már tavaly is kétségeim voltak, hogy amikor játszani kezdünk, a gyerekek nem fognak-e egy laza mozdulattal félresöpörni, és asztalontáncolós tombolós buliba fogni, de nem, fel sem merült bennük, szépen hagyták magukat elvarázsolni. Szerencsére idén sem volt ez másképp, noha a kétségeim csak fokozódtak az elmúlt év óta. De azért megpróbáltuk. Lehet, hogy egy-két év még benne van a pakliban.

A játékok kitalálása a legnehezebb feladat, sokfelé kutattam, mire összeállt a repertoár. Igaz, több elemet átvettünk a korábbi évek varázslós, illetve honfoglalós bulijaiból, de így legalább emlékeztettünk a kisfiamra, aki dínóknak gyűjt gyógynövényt, kalózokkal hadakozik, lovagként vív csatákat, megnyeri a formula 1 világbajnokságot, mindeközben mi csak azt látjuk, hogy hat éve csak szalad, szalad és szalad, miközben nagyon beleélős fejet vág (már a pocakomban is futott, és a pelenkázó asztalon is, hanyattfekve, hiszen felegyenesedni még nem tudott). Na szóval vannak játékok, amik mindig olyan fényben tűnnek fel, amiben mi szeretnénk, ha akarjuk kifordított bundakesztyű, vagy papucs orrán pamutbojt….

A gyerekek szépen egymás után megérkeztek, és az emeleti gyerekszobából kezdtek olyan hangok leszüremkedni a földszinti nappaliba, amik kétségessé tették, hogy jó egészségnek örvendenek-e mindannyian (igen, homloktörölgető szmájli). Na éppen emiatt találtuk ki a szervezett játékot. Pedig idén az igazi nagyágyúk el sem jöttek… Mire mindenki megérkezett, egy süvítőhang kíséretében lepottyant az égből egy meteorit kő is, éppen a gyerekszoba elé. Egy levélbe volt csavarba, amiben az ufók segítséget kérnek a gyerekektől. Eltévedtek, és azt kérik, hogy a gyerekek mutassák be a Naprendszerüket, hogy beazonosíthassák azt. A meteorit igazából egy rádió, és azon keresztül hallgatják az űrhajóban, hogy miket mondanak.

A játékokat a bolygók köré voltak csoportosítva tehát. Mindegyik bolygóhoz tartozott egy kártya, az egyik oldalán a képével, a másikon egy kis útleírással. Mivel a jószerencse úgy hozta, hogy a gyerekek az ökotáborban éppen ezen a héten voltak Planetáriumban, elég tisztességesen felismerték vagy a kártyán található képről, vagy a rövid leírásról, hogy melyik bolygóról van szó.

Két csapatot is választottunk, a Csillagokat és a Bolygókat, hogy annál izgalmasabb legyen a játék. Egy-egy feladat nyertes csapata elnyerte a bolygókártyát a leírással együtt.

Az első feladat az Uránuszhoz kapcsolódott, és ez az Almatánc volt. Itt szűkös fantázia öhöm időszűke miatt nem került közelebbi meghatározásra a játék és az Uránusz kapcsolata, csak annyiban, hogy az alma is olyan szép kerek, mint a bolygók. A játék lényege pedig abban áll, hogy a gyerekek párokat alkotnak, a homlokuk közé egy almát szorítanak, és úgy táncolnak, amíg az alma ki nem esik a homlokuk közül. Az utolsó pár csapata nyeri a kártyát. Az almát a gyerekek a játék után rendeltetésszerűen használták fel.

Ezután a kinti ugrálós játékok következtek.

A Napfogó, mely tulajdonképpen egy halászfogó. Keresünk egy vállalkozó szellemű gyermeket, a fejére illesztünk egy napformájú korongot, ő lesz a fogó. Ha megfog valakit, akkor ketten kergetik a többieket. Mint ahogy a Nap is magába olvaszt mindent, ami a közelébe kerül, úgy a fogó is magába olvasztja a megfogottakat, azaz lánccá alakulnak, és úgy kergetik a többieket. A nyertes csapat az, akinek a játékosa utoljára marad (ezt többször is el kellett játszani).

A Szaturnusz, a leglátványosabban gyűrűs bolygó. Mi más is lehetett volna itt a játék, mint hullahopp karikázás. Párokban versenyeztek a gyerekek. Nem is volt egyszerű, sokan itt találkoztak először a hullahopp-karikával (mint ahogyan a szörppel is – mivel többféle okból sem vagyok hajlandó ilyenkor kólát, fantát és hasonlóakat venni; volt gyerek, nem is egy, aki a szörpsűrítménybe azonmód, hígítás nélkül belenyalt, hiába a Nagyi készítette szörpök is lassan a múlt homályába vésznek…).

A Merkúr az istenek hírvivőjéről kapta a nevét, aki az úton levők istene is, így hozzá a bolygó hollandi nevű fogó kapcsolódott, a hajóról elnevezve, amely nem találja a kikötőjét. Ezt úgy kell játszani, hogy a gyerekek kört alkotnak. Ketten kiállnak, ők lesznek a fogók. Kiválasztanak másik két gyereket, akiket meg akarnak kergetni. A körön kívül, ellentétes irányba kell szaladniuk, és az a páros nyer, aki előbb visszaér a helyére.

A Mars a háború istenéről kapta a nevét. Egyértelmű, hogy az Adj király katonát! nevű, jól ismert játék került erre a helyre. Nagyon élvezték a gyerekek. Kicsit drukkoltunk, hogy sérülés ne legyen, nem is lett szerencsére.

A Plútó messze esik a Naptól, 2006 óta nem is számít már bolygónak. Sok tehát a sötétség, az árnyék rajta. Kifeszítettünk egy nagy lepedőt, a gyerekek elhelyezkedtek a két oldalán, és az egyik csapatnak ki kellett találnia, hogy a másik csapatból kinek az árnyékát látják a lepedővászonra kivetülni (úgy álltunk, hogy a Nap minél nagyobb árnyékot vessen rá). Nem volt különösebb kihívás, ámde nagyon jó szórakozás.

A nyugalmasabb játékok sora következett, amiket bent is lehet játszani (ez a hétvégi szélviharban épp idejében jött).

A Jupiter vörös-fehér csíkozású, a nagy viharok keltik ezt a képet. Azon a feladaton kellett párosával elgondolkodniuk a gyerekeknek, hogy hogyan tudnak egy papírlap mindkét oldalán végighúzni egy ceruzát anélkül, hogy felemelnék a hegyét. Nagyon elmés és jó megoldások születtek. Az „igazi” megoldás nem ennyire szabadon szárnyaló, mint a gyermeki fantázia, a Möbiusz-szalag lett volna. A gyerekek viszont a levegőben forgatták a papírt, behajtották, csúsztatták, így tényleg nem emelték fel a ceruza hegyét, mégis végigért a csík a lap mindkét oldalán.

A Vénusz a szerelem és szépség istennőjéről kapta a nevét. Mivel a gyerekek nem csak szépek, hanem okosak is, ezért egy okos-totót kellett kitölteni, ami a marslakók létezésétől kezdve a Naprendszer leghidegebb pontján át a legmagasabb hegycsúcsig szemezgetett az érdekességek közül (nem, -235 fok a Neptunusz Triton nevű holdján, 25 km Olympos Mons a Mars nevű bolygón). A 13+1 kérdést egy-két hibával sikerült megválaszolnia minden párnak.

A Földhöz Activity tartozott, amihez a Naprendszert érintő szavakat tartalmazó kártyákat sk gyártottuk le. Csak mutogatni és rajzolni kellett. Apullal különösen jól szórakoztunk azon, hogy a gyerekek félmozdulatokból is megértik egymást. Például valaki kitárta mindkét karját, és már vágták is rá a többiek: Naprendszer!

A Hold tiszteletre a Sajtból van a hold! című örökbecsű slágert kellett eldallani karaoke segítségével. Itt kicsit megingott a játék menete, mert a gyerekeket alig lehetett elválasztani a mikrofonoktól.

Azért szerencsére kíváncsiak voltak a játék végére. Ez pedig a jólbevált kishalhorgászat volt Neptunusz bolygó, és Neptun, a tenger istene áthallás miatt. A gyerekek ügyesen kifogták a gumilapból készített halakat, és jól megjegyezték a hátán található mintákat. Tudták, hogy nekik az ezzel a jellel ellátott kis ajándékot kell megtalálniuk.

Konkrétabb utasítást nem adhattam, mert valaki éppen szomjas volt, így én már arra értem ki a kertbe, hogy a gyerekek saját maguktól rájöttek, hogy az összes bolygókártyát egybeolvasva kell bejárniuk a Naprendszer bolygóinak az útját (a kártyán található utasítások szerint), hogy a körtefa a kiindulópont, ami a Napot jelképezi, és olyan sorrendben kell a kártyákat elolvasni, ahogyan azok a Nap körük keringek. Éppen a kettős elágazású fánál, azaz a Jupiternél tartottak, mire utolértem őket. A kis csomagban található anyósnyelvet és buborékfújót szépen fújogatták, a famatricákat és a nyulas csiptetőket cserélgették, amíg megterítettünk.

Az uzsonna a szokásos volt: pogácsa, sült csirkecomb, fasírtgolyó, kukorica és görögsaláta . A túrótorta után jött az ajándékozás. És a karaoke felszerelés megkaparintása.

Az ufók egy újabb kőbetekert levélben megköszönték a segítséget és elröppentek.

A gyerekeknek viszont persze, hogy alig akarózott hazamenni…

Mi is jól éreztük magunkat velük, pedig a kiscsillagok levonulása után úgy is érezhettük volna magunkat, mintha egy armageddon söpört volna rajtunk keresztül. De ez, csak úgy mint az izomláz, csak másnap derült ki.

Kicsi nagylányunk a lefekvéskor még megkérdezte, hogy a meteorit a Vénuszról jött-e vajon.

Honfoglaló

-->

Mi nem öregszünk, csak a gyerekek nőnek. Örüljünk mindkettőnek, és ez utóbbit ünnepeljük meg kiadósan!

A tavalyi Mirnix-Dirnix-hadművelet annyira jól sikerült, hogy idén is valamilyen keretjátékba szerettük volna foglalni a szülinapi bulit. Mivel a kisiskolás csapat a Honfoglalás koráról tanult az iskolában – valóban – nagy élvezettel, ezért adta is magát a dolog: a Honfoglalást fogjuk újra játszani. Kisleányunkat, miután megérkeztek a vendégek, kiküldtük a kapu elé, ugyan nézze már meg, mi volt az a suhogás szerű hang, csak nem a postás hagyott itt valami küldeményt. Igazunk lett, egy levél volt rátűzve a fakapura, talán nyíllal lőtték oda, és egyenesen Mátyás krónikása írta a gyerekseregnek, jól látszott ez a piros pecséten és a hollón, amit gondos kezek a drapp színű papírra pingáltak. Sajnos elveszett mindaz, amit a krónikás eddig írt – szólt a levél -, de a gyerekek talán segíthetnek. Az útmutatások segítségével játsszák el újra, mi történt eleinkkel, és egy fekete holló a fáról fogja figyelni őket, hogy hírül adhassa majd a krónikásnak magának. Magyar őstörténet reloaded. Kicsit nyakatekert, de a gyerekek rögtön vevők voltak a játékra, már csak azért is, mert a jól elvégzett feladat jutalmául egy-egy térképrészletet ígért a krónikás a csapatoknak, amit összerakva végigmehetnek a honfoglalók útvonalán, és eljuthatnak a kincshez.

Először is csapatokat kellett választani tehát, a két csapat neve lett Hunor és Magor (az nem Magor, MAGYAR!!! – kiáltott egyhangúlag a gyereksereg, hiába, az olvasókönyv nagyobb hatalom, mint a szülő szava). Kis cédulákat húztak a gyerekek, így a Sors döntötte el, ki kivel fog egy csapatban játszani.

Az első játék a Szarvasfogó volt. A fogó kapott egy szarvasagancsot, papírból, a fejére tette és kergetni kezdte a többieket, a vitézeket. Amelyik vitézt elkapta, azzal együtt futott tovább, csalogatták a többieket egyre mélyebbre a vadonba, csakúgy, mint Hunort és Magort (magyar!!!) a Csodaszarvas. Az utoljára maradt vitéz csapata nyerte el a térképrészletet.

Ezután következett Attila és a kardja, amit egyedül ő tudott kihúzni a sziklából, melybe beleszorult (érdekes párhuzam Artúr király Excalibur-jával, ugye?). A kardot ez esetben az ugrálókötél helyettesítette, és a gyerekek párokban próbálták egymást elhúzni. Összesítve az eredményeket, megint csak kialakult, hogy melyik a győztes csapat.

Botondról és az ő nagy dobásáról is megemlékeztünk. Az ovónénik voltak olyan kedvesek és kölcsönadtak nekünk 20 fémdobozt. Ezeket egy kisasztalon egymás tetejére rendeztük, és kislabdával kellett ledobni őket. A földetért példányokat megszámoltuk. Három kör volt és a csapatok összesített eredménye döntötte el, ki lett a győztes. Ez a játék tetszett a gyerekeknek a legjobban. Mivel a hosszú hétvégére kaptuk meg a dobozokat, a szerencsés házigazdák egész hétvégén ezzel játszottak aztán. Sőt, ha épp nem figyeltek egy pillanatra oda, még mi szülők is bevittünk egy-két nagyot csörrenő találatot.

Természetesen a Vérszerződés sem maradhatott ki a játékból. Na nem kell valami horrorisztikus vérengzésre gondolni, májfertőzés kockázatával. Mi csak az ivás részét elevenítettük fel újra. Hosszas fejtörést okozott, hogy mi is legyen a vér, amit megiszunk, anélkül, hogy tömeges rosszullétet ne okoznánk. Végül kialakult a színében-állagában a vérre emlékeztető ital, a feladat pedig éppen ez volt, hogy ki kellett találni az összetételét. Egy szép üveg „kupában” tálaltuk fel a gyerekeknek, mindenki kapott a kis pohárkájába belőle. Koccintottunk, majd a csapatok félrevonulva megtanácskozták, mi lehet a helyes megoldás. Az pedig ez volt: meggybefőtt leve, friss eper, ásványvíz és málnaszörp összeturmivolva. Igen finom lett, az édesszájú anyukáknak is kellett egy kicsit elrejtenem belőle. A gyerekek ügyesek voltak, az egyik csapat hiánytalanul rájött, hogy mit is kevertem az italba.

István király küzdelmeit az Adj király katonát lett volna hivatva ábrázolni, de itt módosítani kellett a szabályokon, mert egyesek olyan vadul rontottak az ellenfélnek, hogy pityergés lett a vége. Így a rohamozást labdadobás helyettesítette,. Ha át tudta dobni a játékos a labdát két katona között, akkor az egyikük kénytelen volt átállni az ellenfélhez.

A mozgalmas csatározások után két nyugalmasabb játék következett. Mintha az időjárás is azt mondta volna, hogy „jól van eddig volt türelmem tartogatni azt a sok vizet, de most már elég legyen”, ekkor hirtelen – bár nem váratlanul leszakadt az ég. Még szerencse, hogy csak ekkor, mert ezt a két játékot a szobában is le lehetett játszani. Egyikük az Okos-totó volt, a témábavágó kérdésekkel de nem túl bonyolult, részint viccbehajló válaszokkal. A másik pedig az Activity debil ezen ünnepi alkalomból megjelentetett kiadása. Csak rajzolni és mutogatni kellett, olyan szavakat, mint ló, nyíl, korona.

A honfoglaló magyarok mindennapi életét három képpel szerettük volna ábrázolni: hogyan szerzik meg az élelmet, és hogyan készítik el. Sajnos a májusi esőzés alaposan közbeszólt, így csak az egyik játék valósulhatott meg: a kishalhorgászat. Az íjászat – van egy íjász kisfiú a csapatban, aki magával hozta a felszerelését is – és a szalonnasütés elmaradt (így viszont jelenleg is lakik másfél kiló szalonna a hűtőben; azt hiszem ezt nem tudom egyeztetni a müzlin alapuló fogyókúrámmal és utóéletével. Bár Norbi egyszer azt mondta, hogy mindennel lehet fogyókúrázni, másfél kiló szalonnára valószínűleg ő sem gondolt.).

A kishalhorgászat során botokra erősített nagy gémkapcsokkal kellett kihalászni a gumilapokból készült, elejükön gémkapoccsal feldíszített halakat, melyeknek hátulján jeleket találtak a kis horgászok.

A játék végén a térkép összes darabját megkapták hát a csapatok, és gyorsan rájöttek arra is, hogy csak együtt értelmezhetőek a két csapat térképrészletei. Az Urál mentétől a Kárpát-medencéig nyíllal jelölte a rajzoló a magyarok útját, de a nyilak és az olyan állomások nevei mellett, mint Levédia, vagy Etelköz, olyan feliratokat is találtak a felfedezők, hogy körtefa, vasszekerek (vö: 20. sz.-i gépjármű), dióliget, 5 m. Be kellett tehát járni a kertet a kincskereső térkép segítségével. Ezt egy vállalkozószellemű, és gumicsizmába-esőkabátba burkolt gyerek vállalta egy felnőtt, az ünnepelt apukája kíséretében. A többiek a szobából irányították őket. Buksi kiszökött? Ugyan, hol van az ettől az özönvízszerű esőtől?

-->

Az ajándékkosarat megtalálták, amiben mindenki számára lapult egy kis csomagocska, azzal a jellel ellátva, amely a kifogott hal pocakjára volt rajzolva.

Szerencsére készültünk a szokásos fasírtgolyó-saláta menüvel, így nem maradt éhes a gyereksereg (azonban az évek múltával láthatóan nő az elfogyasztott mennyiség – hiába, nőnek a gyerekek). A torta ezúttal is lúdláb volt, mégpedig kettő, tekintve a népes vendégsereget és gondolva a szülőkre, akik naná, hogy szívesen ettek belőle.

Ekkorra el is illant a délután, és vele lassanként a gyereksereg is.

Lefekvéskor még megkérdezte a lányunk:

- Végül is melyik csapat nyert?

Az eredményhirdetésről el is felejtkeztünk, de hát nem is ez volt a lényeg. A verseny egyébként döntetlennel, 4:4-gyel végződött.