2011. november 28., hétfő

2011. november 27., vasárnap

Advent Freiburgban











- SZIA ANYUUUU! – szalad felém a kisfiam üdvrivalgó kiabálás közepette. Majd fürkésző tekintettel megkérdezi: - Fáradt vagy? – milyen rendes gyerek, péntek délután lévén sejti, hogy a szülő is el tud fáradni - gondolhatná a mit sem sejtő szemlélő. Az előtörténet azonban az, hogy megígértem reggel, hogy ha nem leszek fáradt, akkor sütünk.




Nem az ajándékba hozott repülő, nem is az ölelgetni való gyerektenyérbeillő kisnyúl miatt ugrottak ugyanis a nyakamba a gyerekeim. Hanem a szintén Freiburgban, a karácsonyi vásáron lelt süteményformák láttán. Sváb szakácskönyvemben már régóta nézegettem a gyönyörű fából metszett süteményformákat, amik a hagyományos fehér keksz készítéséhez kellenek. Most rá is akadtam, és igaz, hogy a második körben, de be is szereztem őket. A kis formák maguk is műremekek, és ezért a gyűjtők célpontjaivá váltak. Így, bár elsősorban fahéjas-kardamómos-ánizsos süteményeket készítenek velük, az áruk meglehetősen borsos. Nem baj, így még egyszer körbesétálhattam a Városháza előtt rendezett csinos kis bódésoron, és persze a forralt bort a második körben sem hagytam ki. A középkori falak között felépült csinos kis standok kínálata nem sokban különbözik más karácsonyi vásárokétól: szép szappanok, sálak, fajátékok, karácsonyi díszek. A lacikonyhákban itt különféle kolbászokat sütnek, isteni az illatuk, az édességre vágyóknak pedig csokoládéba mártott gyümölcsökkel kedveskednek, vagy gőzgombóccal.







Sokáig válogattam a kolbász-fenyő-forralt bor illatban a süteményformák között. A választásom végül egy szép virágkosárra és egy szarvasformára esett. Azért a szarvasra, mert egyrészt repülő, vagy hajó, vagy Villám McQueen nem volt, de még egy tisztességes markoló sem, másrészt mert a gyerekek gyakran megkérdezik, hogy milyen állat szeretnék lenni az erdőben, és arra a következtetésre szoktunk jutni, hogy leginkább szarvasok lennénk (vagy hangyák, mert a szarvast ugye megeszi a farkas, vagy lelövi a vadász, de azért a szarvas mégiscsak impozánsabb, mint a hangya). Nem is tűnt fel eddig, hogy a németeknek ilyen vonzódásuk van a szarvas iránt. Először is ott volt a kis üvegekben árult Hirschkuss, azaz Szarvascsók is (Apának beszerezve), valahol az Unicum és a Jäger között. (a neve talán egy régi német átokféléből származhat, melyet férjüket késő éjszakáig váró feleségek sisteregtek férjük fülébe: Csókoljon meg Téged a szarvas!). Aztán a német nyelvű receptben, amit a formákhoz mellékeltek, volt egy ismeretlen összetevő is, a Hirschhornsalz (szarvasagancs-só). Kiderült, ez a szalakáli, amit korábban valóban a szarvasagancsból nyertek. És ráadásul még a hotelt is, amelyben laktam, zum Hirschen (a szarvashoz) címezték, a bejáratánál egy méretes papírszarvas köszöntötte a vendégeket (a szája meg mintha tényleg csücsörített volna…).


És hogy mi volt, amikor az óvoda után péntek este az iskolába toppantam? Egy fürkésző gyerekarcocska várt így:

- SZIA ANYUUUUU! Fáradt vagy?


(Természetesen NEM voltam fáradt).


A svábokra nem véletlenül mondják, hogy takarékosak, a csomagolásként használt papír tartalmazta a receptet, és mivel egy lapnak két oldala van, mindjárt kettőt is.


A hagyományos fehér keksz mellett egy karácsonyi mandulás süteményt is.


Mandulás spektakulatius






Ez tulajdonképpen egy mézeskalács méz nélkül. Mézallergiásoknak kitűnő alternatíva! A forma nélkül is megsüthető.

Hozzávalók


50 deka liszt

25 deka hideg vaj
250 deka barna cukor

1 csipet só

2 tojás

1 tk fahéj

1 tk szegfűszeg

1/2 tk kardamom (ezt mi kihagytuk, a munkahelyem és a lakásunk közötti útvonalon nem lehetett kardamomot kapni)

½ tk sütőpor

5 deka szeletelt hámozott mandula (mandulaforgács)


A lisztet összekeverjük először a vajjal, majd hozzáadjuk a cukrot, a sót, a tojásokat, a fűszereket és a sütőport. Először a robotgép dagasztóspiráljával, majd kézzel jól átdolgozzuk.

Egy éjszakára a hűtőbe tesszük.


A hidegről kivéve a tésztából diónyi darabokat vágunk, kicsit átgyúrjuk, némi liszt hozzáadása mellett.

A formákat kilisztezzük és a tenyerünkkel a formába nyomjuk a tésztát. A szélén levő fölösleges tésztát egy kanál nyelével ügyesen leszedjük. A tésztába mandulaforgácsot nyomunk, majd óvatosan kivesszük a formából.


Sütőpapírral kibéleljük a tepsit, kizsírozzuk. A süteményeket erre fektetjük.

200 fokra előmelegített sütőben 10 percig sütjük.

Faforma hiányában ugyanúgy járhatunk el vele, mint a mézeskalács figurákkal: egyszerűen kinyújtjuk és kiszaggatjuk.

Nagyon kellemes ízű sütemény, teához egyenesen isteni!

Springerle, a hagyományos fehér keksz




















Szintén teasütemény. Látványos.

Hozzávalók

4 tojás

50 deka porcukor

1 ek rum

1 csipet szalakáli, vagy fél csomag sütőpor

1 citrom reszelt héja

50 deka liszt

2 ek ánizsmag (ez sem volt útközben, ehelyett gyömbért gyúrtunk a tésztába)

Összekeverjük a tojásokat a cukorral. A rumban feloldjuk a szalakálit.

A tojásos cukorhoz adjuk a rumot, a sót, a citromhéjat, a rumot, majd a lisztet. Jól összegyúrjuk.

3 órán át pihentetjük.

Gyúródeszkán 7 mm vastagra nyújtjuk (de aztán 7 mm legyen ám, ne 5, vagy 7,5, precizitás ugyebár!). A mintákat szépen belenyomkodjuk a tésztába és derelyevágóval körbevágjuk.























A tepsibe sütőpapírt teszünk és kizsírozzuk. A kiszaggatott süteményeket erre tesszük. 12 más leírások szerint 24 órán át hideg helyen pihentetjük.

A sütő középső rácsán 150 fokon 30 percig sütjük, 15 perc után alufóliával letakarjuk.

Kissé munkás a dolog. S a jó svábok mindezt még meg is színezték ételfestékkel. Egyem a szívüket, mi mindenre nem akadt gondjuk. Egyszóval nem egy mai 10-perc-alatt-összecsapom-recept, de a gyerekekkel rendkívül jól elszórakoztunk vele.

Karácsony közeledvén a hagyományos vásár után még betértem egy játékboltba is. Nem okozott csalódást, mert jó minőségű, kedvező árú játékokat találtam, és itt nem ér véget a gyerekkor 9-10 évesen (hogy aztán már csak mobiltelefon, playstation és márkás ruhamániás fogyasztót lásson a gyerekekben a kereskedelem), hanem nagyobbaknak is lehet értelmes ajándékot találni. A fő zsákmány azonban egy távirányítású autó volt (kisfiam óhaja, és 15 euróért sikerült megcsípni). Boldogan vittem magammal a kézipoggyászomban a repülő felé. Az átvilágítós görgős pult végén álló biztonsági ember is nagyon örült neki, bár ő nyilvánvalóan azért, mert végre valami érdemlegeset fogott. Mondta, hogy kövessem, mert most elmegyünk egy tesztre. A frankfurti repülőtér egy félreeső kisszobájában mondták, hogy bontsam ki a csomagból az autót, egy papírlappal megdörzsölték, majd a lapot beletették egy hatalmas elemző-gépbe. Várni kellett pár percig az eredményre. Bár az autó csomagolásán az apróbetűs részben sem fedeztem fel azt a mondatot, hogy „Nyomokban robbanószert tartalmazhat”, azért erősen dobogott a szívem, mert hiszen mit tudhattam én, hogy merre járt ez a kisautó azelőtt, hogy pár órával korábban leemeltem egy játékbolt polcáról. Már lelki szemeim előtt láttam, ahogy nagyon sokadszorra is azt kérdezik tőlem, hogy honnan van az autó. Szerencsére azonban nem ez történt. Hivatalos eredményem van róla, hogy a játék terrorista célokra nem használható.

És éljenek a szarvasok.











2011. november 6., vasárnap

Halottak-napi buli, avagy Halloween



Sütőtök-krémleves gyömbérrel, olívaolajon pirított kenyérkockákkal és baconnal valamint fekete köménnyel

Valahogy az az érzésem ezzel az ünneppel kapcsolatban, hogy tükröződik benne Európa és Amerika lelkülete, de mindkettő alapkarakterei kissé túlhangsúlyozva jelennek meg. Itt mi Európában túl komorak tudunk lenni, túl ünnepélyesek, túl emelkedettek a sok-sok évszázados falak között, és néha elfeledkezünk attól, hogy élvezzük az életet. Amerika pedig néha túl gyereklelkű, infantilis, még a halálból is viccet csinál. Hát nem is tudom, melyik a jobb. Mindenesetre az amúgy is komor őszt, a nyomott hangulatot, az elmúlást hangsúlyozza a Mindenszentek. Talán ezért, talán egyszerűen annál a praktikus oknál fogva, hogy hosszú hétvégét jelent ez az ünnep, kialakult az a szokás, hogy a baráti társaság ezidőtájt összeül, összeáll, egy jó kis kirándulásra (az egészségtudatosabbak), és utána egy kiadós vacsorára, beszélgetésre (a hedonistábbak csak erre jönnek). Hamar akadt neve is az összejövetelnek: Halottak-napi buli. A túra után jól esik egy meleg leves – mondjuk sütőtök-krémleves, amivel egyenesen az őszi tájat merjük a levesestányérba (egészségtudatosabbaknak), vagy egy kiadós csülkös bableves, ami szintén az ősz színeit idézi (hedonistáknak). Ráadásul előre is el lehet készíteni, amíg a kirándulás után melegszik, addig a levesbetét is szépen elkészül.

Hozzávalók
Fél sonkatök (vagy halogéntök, ahogy egy neten keringő, vidéki piacon fotózott képen látható: a szép nagy sütőtökökre kiírták: halogéntök; gondolom a gyertya és a halogénlámpa áthallás is szerepet játszhatott a dologban – hihi, ahogy írom, látom ám, hogy a word helyesírás ellenőrzője például ismeri a halogéntök fogalmát)
Fél fej vöröshagyma
1 cső kápiapaprika
Olívaolaj
2 centi friss gyömbér, vagy 1 tk porított
1 tk só
2 deci tejszín

A levesbetéthez
2 szelet kenyér
4-5 szelet bacon
Fekete kömény
Olíva- vagy tökmagolaj
Hántolt tökmag (elhagyható)

A sonkatököt félbe vágjuk, és a magokat eltávolítjuk belőle. 175 fokos sütőbe toljuk. 20 percig sütjük.
Ez azért jó, meg sokkal könnyebb lesz a héjától megfosztani és felszeletelni, mint tökéletesen nyers és kőkemény állapotban.

Közben egy fél fej vöröshagymát és a kápiapaprikát felkockázzuk és olívaolajon megdínszteljük.

Ha kihűlt valamelyest a tök, lehúzzuk a héját, és nagyobb darabokba felkockázzuk. A hagymával még pirítjuk egy kicsit, majd ráöntünk annyi vizet, hogy ellepje. Sózzuk, gyömbérezzük, és puhára főzzük.

Ha kész, a tűzről lehúzva botmixszerrel összeturmixoljuk, majd hozzáadjuk a joghurtot a szokott óvatos módon, azaz egy tálba öntjük, és lassan addig meregetünk hozzá a levesből, és keverjük el habverővel, amíg kellően nem lesz elég meleg ahhoz, hogy visszaönthessük a lábosba, Így nem ugrik össze a joghurt.

Amíg a levesünk fő, elkészítjük a levesbetétet. Kenyér- és baconkockákat teflonedényben folytonos kevergetés mellett, olajon megpirítunk. A tökös élményre ráerősíthetünk a tökmagolajjal, de nekem ez most nem volt itthon, így olívát használtam. A vége felé hozzáadtam a Mediterráneum kedvelt fűszernövényét, a fekete köményt is. Isteni lett az elegy, abbahagyhatatlan, jobb, mint bármelyik csipsz. A sütőtök édeskés ízéhez nagyon jól illik a sós, füstölt szalonna íze. És az tetszett benne a legjobban, hogy a tányéron randevút adott egymásnak Észak és Dél, kereszténység és iszlám, valamint a görögök (joghurt) és a törökök (kömény egyenesen észak-Ciprusról). Na és persze az amerikai Halloween és az európai Mindenszentek is.

Tojásmentes.
Gluténmentes.
Tejfehérjementesen tejszínpótlóval.

Olyan szép ez az ősz. Tudom, a természetnek nem jó ez a nagy csapadék-mentesség, de a léleknek nagyon is jót tesz a sok napsütés, a gyönyörű színek, a még mindig langyos idő. Pedig megállni, nézelődni, elmélázni nem sok idő maradt. Munka és munka, óvoda, egy kis tetű, iskola, különórák, megint kis tetű, rengeteg befizetendő csekk (mondtam már, hogy van az a furcsa szokásom, hogy rengeteg pénzért hülye kis sárga papírfecniket veszek a postán? – pedig nem is olyan szépek, mint az őszi levelek), és még egy kis tetű. Az anyja keservit. Tanulás, vásárlás, háztartás. Görög válság, leépítések. Megúsztuk. A frankárfolyam az egekben. Hát nem csoda, ha néha homokszem csúszik a gépezetbe, szerencsére ott, ahol igazán koncentrálni kell, ott nem. Álltam idén ősszel zuhogó esőben este nyolckor a kihalt parkolóban az autó mellett ernyő nélkül. Pedig nem is Buksi szökött ki, hanem nem volt nálam az autókulcsom. Életem Szerelme ugyan vett pár mély lélegzetet és nyelt néhány nagyot, ezt jól hallottam a telefon másik végén, de természetesen értem jött a pótkulccsal megmenteni. Addig is bebocsájtást nyertem az életvidám parkolóőr kuckójába. Neki lett igaza, mert másnap reggel, ízlésesen elrendezve megtaláltam az autókulcsot a munkahelyi íróasztalomon.
És ott van még az a történet is, ami egyfajta karmaként úgy látszik, minden generációnak kijut a családban. Történt még a nyolcvanas években, hogy Édesanyám sem tudván megülni a fenekén, a munka és a gyerekek mellett még esti egyetemre is járt. Elgondolkodtató volt az előadás, de a város fényeinek szépsége feltűnt azért Anyukámnak, amikor a villamos a Múzeum-körútról rákanyarodott a Szabadság-hídra. Micsoda, Dunában tükröződő fények? De hiszen nekem nem is kell átmennem a budai oldalra! – gondolta és a Gellért téren szépen átmasírozott a másik irányba tartó villamos megállójába. A Gellért Hotel előtt várakozó férfi nagyot nézett, de hát van ilyen, gondolhatta. Aztán a villamoson ülve megint feltűnt, hogy milyen szép is ez a város, például itt ez a Múzeum-körűt…Atyaég, már megint nem szálltam le, gyerünk vissza! Ezúttal még nagyobbat nézett a Hotel előtt még mindig várakozó férfi, mert azért erre nem számított, hogy még egyszer meglátja azt a szédült tyúkot, aki itt kereng a Gellért téri villamosmegállókban. Mert hogy másodszor is sikerült átmenni a Duna fölött, a Fővám téri megállót újra elhibázva. És igen, visszafelé sem sikerült leszállni, megint Múzeum-körút, újabb forduló. Harmadszorra a hotel előtt várakozónak már arcizma sem rezdült, csak a pupillái tágultak óriásira, egész rutinosan nézte végig, hogy az a vöröshajú újra csak megjelenik a Pestről érkező villamossal és megint csak újra beáll a Pest felé tartó villamos megállójába. De akkor már világos volt, hogy ez csakis átok lehet, és úgy lehet megtörni, ha erős koncentrációval, a Kálvin téren nem visszafordul az ember, hanem felszáll a 15-ös buszra. Otthon meg remélhetőleg csak elhiszik ezt az egész történetet, hogy mért is érkezik haza az ember lánya éjszaka az esti egyetemről.
Egy hasonlót sikerült produkálnom nekem is. Péntek este jöttem rá, hogy a saját számítógépemet kikapcsoltam ugyan a munkahelyemen, de a titkárságit, amit kivételesen bekapcsoltam (és amit amúgy senki sem használ), azt bizony úgy hagytam, körülötte az összes felszerelésemmel, ami még hétfő reggel előtt kelleni fog. Mit van mit tenni, esti puszi a gyerekeknek, férjnek, autóba be, munkahelyre megérkez. Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, hasított belém a gondolat, hogy mégsem a kényelmesebb kabátomat kellett volna felvennem, hanem a csinosabbikat, mert abban maradt a szobám kulcsa. Remegő lábbal közelítettem meg a portást, de ő sajnos segíteni nem tudott (legalább akkorát nézett, mint a hoteles fickó – hiába ebbe a történetbe kell ugye tanú is). Így hát mit tehetem mást, vissza az autóba, röpke másfél óra autózás után már itthon is voltam. Azonban éreztem, hogy ebből egy folytonos kerengés lesz, ha nem szakítom meg a láncot, így hát többekkel való konzultáció után úgy döntöttem, hogy el lesz úgy az a számítógép reggelig, és bedobtam egy gyógypálinkát. Másnap délelőtt pedig vígan újra beautóztam a munkahelyemre.
Azt hiszem nem véletlen, hogy a gyerekeim rögtön felhívták a figyelmemet arra, hogy a reklámban mutogatott slusszkulcs nélküli autó éppen nekem való lenne…

És ha valaki ért a karmához, magyarázza meg, hogy mit kell tennem, hogy levegyem a családomról a folytonos körbetekergés átkát????