Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával

Van nálunk egy helyi termelői piac. Minden hónapban egyszer, az első szombaton. A „helyi” szó persze tágan értelmezett, de ne kicsinyeskedjünk, végül is a megye határain belül marad. És a magyarországi megyék nem olyanok, mint a kínai tartományok, amelyek Franciaország méretűek. Bárhogyan is, de nekünk nagyon jó szolgálatot tesz ez a piac. Feltöltjük a kamrát friss és jó minőségű élelmiszerrel, olcsóbban, mint ahogy azt a „helyi” globális szupermarketből tennénk.

Kerül a kosárba krumpli, tojás, zakuszka, azaz, sült paprikás, padlizsános krém, amit kis üvegben vettünk először, de annyira bevált, hogy már két nagy üvegnél tartunk, ugyanis a gyerekek egy ültő helyükben képesek megenni a finom, igazi, kovászos, kerek kenyérre kenve. Viszünk aztán savanyúságot, mézet, akácot, hársat, szerencsés években selyemfüvet (a tavalyi év kevés termést adott), vegyeset. Hummuszt, házi készítésűt, akárki megnyalja mind a tíz ujját utána. Télen feketeretket, sütőtököt, kelkáposztát. Édes lilahagymát. Nagy kincs! Nyáron cukkinit, dinnyét, epret, málnát. Palántákat, fűszerkertbe, virágosládába. Túró, tejföl, kőrözöttnek csakis juhtúró. Túró Gyuri, gyerekeknek rögtön a kezükbe is egy-egy darab. Lángos sajnos nincs, pedig az én nagymamám lángost vett nekem mindig, amikor elkísértem a piacra. Itt és most van ám batáta is! A koronát a Böllér Bt. standjánál tesszük fel a piacozásra. Házi kenőmájas, hétnyelven beszélő töpörtyű, rózsaszín bélű füstölt szalonna, csécsi. Füstölt kolbász, szarvas is. Sütnivaló kolbász, télen vastagabb, véres hurkával, májassal. Nyáron vékony, grillezni való, magyaros is, bajoros is.

Itthon aztán megterítünk, mindent kipakolunk az asztalra. A lágyabb ízektől indulok. Zöldségrémek, kecskesajt. Füstölt pisztráng. Aztán jöhet a nehéz tüzérség. Katonák a fehérbélű ropogós kenyérből, rá töpörtyű vagy húsos szalonna, lila hagymával. Kenőmájas a hegyes-erősből kanyarított karikákkal. A férjem csak annyit mond: művész! (Mármint a böllér.) Én azt hiszem, a kenőmájas a kedvencem. Nem, a töpörtyű, nem, mégis inkább a kenőmájas. Csak azért hagyom abba, mert egy minimális önfegyelem szorult belém. Viszont régóta hasonló választ adok, mint Boborján, amikor azt kérdezték tőle, hogy mi a kedvenc étele. „Az ebéd!” - vágta rá ő. A termelői piaci reggeli! – mondom én.

Gyömbéres sárgarépa-krémleves batátával

A recept a Húgomé. Melengető leves téli napokra.

A batáta (patata – krumpli! Mondja spanyolos lányom), más néven édes burgonya. C-, B-vitamin és ásványianyag-tartalma magas, cukorbetegek is fogyaszthatják! A színe sokféle lehet, a lilától a narancssárgán át a fehérig. A kumpli és a manióka után a harmadik helyen áll a világtermelést figyelembe véve a gumós és gyökérzöldségek listáján.

Hozzávalók

5 közepes sárgarépa

1 batáta (kb. 40 deka)

1 fej vöröshagyma

Kb, 1 centi friss gyömbér

2 deci tejszín

Olívaolaj

Oregánó

Só

frissen őrölt bors

a tálaláshoz sajt, esetleg csípős zöldpaprika

A zöldségeket megpucoljuk, felkockázzuk.

Az olívaolajon megdínszteljük a hagymát, aztán átpirítjuk kissé a zöldségeket.

Felöntjük vízzel (3-4 liter), belereszeljük a megtisztított gyömbért, fűszerezzük.

Addig főzzük, míg a zöldségek meg nem puhulnak.

A lábost lehúzzuk a tűzről. Összeturmixoljuk a levest. A tejszínt óvatosan hozzáöntjük. Még egyet lehet rottyintani rajta (de nem muszáj).

Karakteresebb ízű sajtot is lehet bele reszelni, a répa és a batáta elbírja.

Gluténmentes.

Tojásmententes.

Nos, az olasz nyelvvel, én nem voltam annyira jól felszerelve, amikor betértünk a helyi termelőhöz a tengerpartról hazafelé tartó úton. Krumpli kellett volna a vacsorához. Az apró rákocskák és az olívaolaj már ott lapultak a kocsi csomagtartójában. Már akkor is esküdtem a helyi termelőkre, és úgy gondoltam, hogy egész jól értem az olaszokat, biztosan ők is megértenek majd engem. Így hát, bekanyarodtunk a gazda udvarára. A bekezdésig, odáig, hogy buonasera, még egész jól ment a társalgás. Ezután jött a tárgyalás.

-          Potato? – mondtam ki az általam olasznak vélt szót, kérdő hangsúllyal.

Nem értette a jó gazda, így hát többször megismételtem a kérdésem. Sajnos kutató szemeim sehol sem fedeztek fel egy árva krumplit sem, amire rábökhettem volna. Így hát egyre kétségbeesettebben és reményvesztettebben ismételgettem: potato, potato…prego… Ettől fény gyúlt emberünk fejében:

-          Á, Pietro elment Rómába!  - kisebb megkönnyebbülést láttam a gazda arcán, végre kivágta magát. Miközben ezt gondolhatta: A lókötő Pietro! Itt ez a külföldi nő, a szokott forgatókönyv szerint átvágta. Dehogy mondom meg, hol van.

Ekkor megláttam egy szép ökörszív-paradicsmot az ablakban.

- Tomato. – mondtam kijelentő hangsúllyal. Mint tanító néni az első olaszórán. – Potato? – kérdeztem újfent, és a kérdéshez még a karomat is széttártam, nyomatékosítandó a kérdő hangsúlyt. Ekkor újra fény gyúlt emberünk szemében, ezúttal a helyes következtetésre jutott.

- Patate! – mosolyodott el szélesen. És már hozta is a krumplit. Már csak a befejezés volt hátra: Arrivederci!