A Napfény Városa napfényben

- Ne aggódjon, ha országszerte esik az eső, Szegeden akkor is jó idő van. Az én nagymamám szegedi volt, minden évben megyünk haza. – ezt mondta a kedves hölgy, akit reggelenként fel szoktam venni, amikor ballag a busz felé és én utolérem.

Azért adtam magamban egy esélyt annak, hogy mégsem így lesz, annyira harsogta tévé-rádió, hogy itt a nagy eső. Már készültem is rá, hogy a bejegyzés címe ez lesz: a Napfény Városa esőben. A sokéves tapasztalat azonban most is beigazolódott, csak az utolsó napi programunkat, az ópusztaszeri emlékparkot fújta el a jeges szél. Nem baj, valamit mindig kell hagyni legközelebbre is.*

A tavaszi szünetben tettünk egy kirándulást szép dél-alföldi városunkba a remélhetőleg sokáig tartó „ismerd meg hazádat szüleiddel, testvéreiddel”-programsorozatnak a jegyében. Ezt persze egyesek vélhetik „Végezz összehasonlító elemzéseket egy adott ország fagylaltkészítési eljárásairól!” vagy „Az Európai Unió biztonságos játszóterekről alkotott irányelveinek alkalmazása a gyakorlatban” elnevezésű tényfeltáró kutatómunkának is.

Azért esett Szegedre a választás, mert kisleányunk szenvedélyesen megszerette Móra Ferenc Kincskereső kisködmönét, és Szeged nemcsak a napfény, hanem Móra városa is. Sőt – gondolta a programtervező - útközben csak befordulunk az autópályáról Kiskőrösre, rágyújtunk a pipánkra, és egyúttal Petőfi szülőházát is megnézzük, hiszen most úgyis a János vitéz az iskolai tananyag. Petőfi pipa tehát. Ez a „befordulás” több volt persze, mint azt eredetileg gondoltuk. De így „egész úton hazafelé” láttunk igazi alföldi tájat, homoki szőlőt. Petőfi szülőházában pedig, ha tyúkot nem is, de azt a ládát, amire fölszállhatott, igen.

Szegedet gyorsan a szívébe zárja az utazó, rendezettek a házai, terei, a villamossínek között zöldell a fű, bicikliutak mindenfele, rengeteg a virág. Úgy vettük észre, minden út a Tisza Lajos körútra vezet, és ez nagyon is kapóra jött nekünk, tekintve, hogy szálláshelyünk épp ebben az utcában volt. Könnyed sétával jutottunk el a Belvárosba, ahol épp kirakodóvásárt tartottak, benne egy szekrényméretű kováccsal, aki a helyszínen készítette el termékeit. Kisleányunk választása egy gyönyörűszép vasrózsára esett – majd kinövi – a kisfiúnk pedig egy dárdát nézett ki magának, rögtön az első sétán, amit nélkülem tettek meg, mert számomra a hidegfront nem mást jelentett, mint egy kiadós migrént. Kérdezte, hogy mikor kaphat olyat. Próbáltam egy beláthatatlan messzeségű időpontot mondani:

- Ha 16 éves leszel.

- De Anyu, értsd meg, ott csak két dárda volt, addigra elfogy!

Édesapja még tréfálkozott, hogy persze, persze, majd még az alabárdot is megvesszük, meg hozzá rögtön egy egész páncélzatot (megjegyzem, ez utóbbit még évekkel ezelőtt megígértette velem életem párja, tehát az alma nem esett messze a fájától). A tréfálkozást a gyerek azonban nem értette, és teljesen elkeseredett, amikor másodszorra is arra jártunk, és elmagyaráztam neki, hogy hat éves korában sem dárdát, sem alabárdot, de még csak egy fokost sem veszek. Végül aztán a NG magazin Titanic-ot ábrázoló címlapú számában ki tudtunk egyezni, úgyis mint vásárfia. Azért nem kellett nélkülöznünk a fegyvereket, mert a Móra Ferenc múzeumban épp 48-as kiállítás volt, és ott be is öltöztettek minket honvédoknak, a családfő természetesen tábornoki kalapot kapott. Fegyverutánzatokat is kaptunk a kezünkbe, a múzeum munkatársa szerint pisztolyt, de társaságban mindig a hátam mögé bújó kisfiam kijavította, hogy az karabély. Csattogott a fényképező. A múzeum szép épületében több témában is rendeztek kiállítást. A Móra emlékszoba volt természetesen az első, amit megnéztünk. A legjobban a szegedkörnyéki néprajzi tudnivalókról szóló rész tetszett. Olyan interaktív, játékos módon állították össze, a legmodernebb technikát is felhasználva, ami felhőtlen szórakozást jelentett kicsinek, nagynak egyaránt. A sok néznivaló közül magával ragadott a Radnátjárt lány fényképe. Az a szokás dívott úgy a századforduló táján, hogy a lányok, miután megtették a radnai zarándokutat, menyasszonyi ruhába öltöztek, „Isten hozott” és egyéb feliratú zászlókkal együtt lefényképezkedtek, a fényképet pedig gyönyörű keretbe tették, mirtusszal díszítették. Hatalmas munkát áldoztak tehát arra, hogy a lehető legszebb képet készítsék magukról, amit aztán gondolom, még dédnagymama korukban is nézegettek „hejj de szép lány voltam én egykor” gondolatbéli sóhajtásokkal övezve. Úgy is mondhatnánk, hogy XIX. századi fészbúk fotó, a lehető legszebb beállításban megmutatni a világnak magunkat, igaz, a megosztás kissé korlátok közé szorított volt. (valami elvetemült pogány hang azt súgja a fülembe, hogy a búcsújárás mindehhez csak apropó lehetett).

A múzeumban látottak alapján kedvet kaptam a szegedi papucsra és egy jó kis paprikás ételre is.

Kirándulásunkat a szűkös időkre tekintettel meglehetősen alacsony költségvetésűre terveztük, így aztán egy igazi szegedi halászlé nem fért bele a kiadnivalókba (hazatérvén egy mangalica szalonnás-sonkás, hagymás, kiadós rántotta, a tetejére szórt élénk vörös pirospaprika dombokkal pótolta a paprikás utáni vágyat), de egy cukrászdázás a Kárász utcán, szép napsütéses délutánon viszont igen. Nálam a túró-rudi ízesítésű fagyi vitte el a pálmát, a csokis-áfonyás Házisárkány, amit a „név kötelez”-alapon szintén megkóstoltam, számomra túl édesnek bizonyult. A szép Klauzál-téren feltűnt egy utcai mutatványos is, egy nagydumájú kalóz. Ügyesen vonta be a közönséget a műsorába, akik szintén interaktív módon közelítették meg a produkciót és a tetszésnyilvánítás mellett bizony, oda is mondogattak az ötletembernek. Kislányom az előadás után hallótávolságon kívül azt kérdezte:

- Ez az ember nem tanult jól, vagy eleve ez akart lenni?

A „bohóc” vidám arca mögött meglátta a szomorút is.

A Dómba éppen a Nagypéntek esti misekor jutottunk el, az amúgy is gyönyörű épület

telve volt hívekkel, gyönyörű énekszóval.

A Tisza-parti séta is felvillanyozó volt, főleg annak a számára, aki nemcsak a fegyverekért, hanem a hajókért is rajong. (Mondjanak bármit, hogy ez tanult viselkedés, ebben én nem hiszek, szerintem ez genetika, nálunk esélyegyenlőség van, feminista felhangokkal; egyformán érdekelnek vagy nem a világ dolgai, hajókról eddigelé szó sem esett nálunk soha). Hát szóval tűzbe jött a karabélyos honvéd, hogy mi tarthatja a hajókat a part mentén, meg is találta a rögzítési pontokat, szerencsére nem sikerült elszabadítani a szegedi tiszai flottát. Egyelőre. A partnak olyan kisugárzása van, hogy az ember érzi, megtelik energiával, de az egész város is olyan hatással volt rám, a tökéletesen idegenre, hogy még, még, menjünk, nézzük tovább.

A Tisza-parton remek játszótér várt minket, öregszüléknek kényelmes padokkal, árnyékot adó fákkal, és pár olyan perccel, amikor egy-egy mondatot végig tudtunk mondani. Így aztán elábrándoztunk arról, hogy mi lenne, ha megnyernénk a lottóötöst, és megvennénk a játszótér mellett található 1977 óta bezárt egykori Kass, majd az 1929-es gazdasági válság után eladni kényszerült és Hungáriaként 1934-től továbbműködő szállót. Közel annyi ideje van már zárva, mint második virágkorában egyáltalán nyitva volt. Impozáns épület pedig, akik látták, azt mondják, gyönyörű volt belülről is.

A kisebbik gyermekemnek, ha azt mondod, megyünk a múzeumba, határtalanul boldog lesz, de azt a hibát sohase kövesd el, hogy festményeket nézni viszed. Akkor se, ha Picasso, Dürer, Renoir, vagy Munkácsy. Pedig van ez utóbbi is a Móra múzeumban, igaz, most valami csoda folytán megnézhettem nyugodtan mind a hármat. A nagy terem egyik falát Vágó Pál alkotása foglalja el. A képen az 1879-es nagy szegedi árvíz után maradt romokon állnak a kor nagyjai, Tisza Kálmán miniszterelnök, Mikszáth, középen Ferencz József. A kép címe pedig ez: Szeged szebb lesz, mint volt. Sikerült nekik.

Húsvéti epilógus

A Húsvéti Nyúl nagyon jól értesült, így még véletlenül se Húsvét vasárnap tojta a kertünkbe a megtalálnivalót, amikor még nem voltunk itthon, hanem Húsvét hétfőn­­.­­** De megint csak nem bírt magával és így szólt:

- Kisfiam, Te olyan jól értesz a hangokhoz, mit gondolsz, idén öreg nyuszi rikkantott vagy fiatal? – igaz, előre tudta a választ, tekintve, hogy egy kiadós megfázás miatt olyannak tűnhet, mint aki kemény munkával vagy 20 évnyi cigaretta-alkohol-éjszakázás kombóval tett szert dögösen szexi bárénekesnői hangra.

Némi gondolkodás után a szakértői ítélet ez volt:

- Öreg!

- Nem baj, hogy öreg – egészítette ki jólelkű nővére, aki bár maga is hisz a Húsvéti Nyúlban, csalódást vélt felfedezni Anyúl arcán – így legalább van tapasztalata ahhoz, hogy minek örülnek a gyerekek!

A Húsvéti Anyúl szívét naná, hogy átmelengette ez a mondat.

* Maradt persze más néznivaló is legközelebbre, például az Új Zsinagóga, ami pészachra való tekintettel zárva volt.

** A Húsvéti Nyúlnak idén volt a szokásoson kívül még egy emlékezetes ténykedése: magával vitte kisfiam első tejfogát.