Morzsabál

Cetlizek. Hogy el ne felejtsem, mert a gondolat aztán huss, mintha ott se lett volna. Aztán a cetlikből blogbejegyzések lesznek. Vagy nem. A baj akkor van – azt leszámítva, hogy időnként nem tudom elolvasni a saját kézírásomat - ha a cetlin levő feljegyzésből már magam sem jövök rá, hogy mire is gondolhattam, amikor ezt írtam például, hogy „nyúltáp jutazsákban”, vagy hogy „Tour de France-on 80-nal jönnek, de ő 120-szal”. Mielőtt végképp elfelejteném, hogy mit jelent a szavak véletlenszerűnek tűnő egymásutánja, készítettem az idei fel nem használt cetlikből egy kis gyűjteményt. Morzsabál az ünnepek után.

Kisebbik gyermekem is megkezdte német-tanulmányait az iskolában. Egyelőre nem lenne kötelező, de neki járnia kell. Nyilván jobb lenne helyette a napköziben játszani.

- Anyu, ezt a német-ügyet meg kell beszélnünk. Telepedik az ölembe komoly pofácskával -  Olyanokat kell mondanunk, hogy der Pinsel! (= az ecset).

’Ó, milyen felháborító!’ – kuncog magában a szülő, hangosan meg ezt mondja:

- És, mi ezzel a baj?

- De nekem fáj a torkom!

Hiába no, frányák ezek a német szavak…

…de azért nem annyira, hogy ne ismételgetné, amit az iskolában tanult, legyen az mondóka, szó vagy mondat.

-          Ich bin Krisi Téli, ich bin Krisi Téli. – azaz, Téli Krisi vagyok. Ezt nem kevesebbszer, mint naponta negyvenszer biztos, hogy hallottuk.

-          Ich bin Anyu Weiss. – kontrázok rá, a leánykori nevemet használva. Gondoltam, hogy kijavít, mert milyen hivatalos név is lenne az, hogy Anyu. Már hallom is:

-          Nem. Úgy mond, hogy: Ich bin Anyu Téliné Weiss!

Igen, az összes nevem közül szerintem is ez a legszebb, Anyu.

Sakk. Nagy szenvedély. Sajnos én nem osztom, és nem is vagyok már elegendő ellenfél. Az apja igen, de ezt az adagot, amire igény mutatkozik, nem lehet kielégíteni. Így gyakran előfordul, hogy Krisi magával kénytelen játszani. A parti végén megkérdezem tőle:

-          Ki nyert?

-          Hát én! – vágja rá büszkén.

A képzeletbeli ellenfél persze mindig az apja. Porba szokta alázni. Ödipusz könyörtelen.

Október van, az 56-os filmek korszaka. Hiába látszik úgy, hogy Molotov-koktélokkal győzni lehet a tankok ellen, a küzdelem egyenlőtlen. Nincs mese, a forradalmárok ügye meg van pecsételve. Kisfiam, aki ’Intéző’-típus, csóválja a fejét ekkora tehetetlenség láttán. Az van az arcára írva, hogy ő egyedül is megnyerné a tankcsatát.

Imádják a gyerekeim, ha hozzám bújnak, simogatjuk, cirógatjuk egymást. A kisebbik különösen sokat ül az ölemben, úgy mondjuk, „töltőn van”, a szeretet-töltőn. A feladatok meg várnak, ha kérem, hogy hadd menjek, így tartanak vissza: még csak 90 %-on vagyok!

Leánykám osztályában a fiúk megalakították a Sajtklubot, mert szeretik ezt az ínyencséget. Mimi szintúgy, ezért beszélgetésbe fogott a Sajtklub tagjaival, de mindkét résztvevő fél hamar felismerte a másik érthetetlen hozzáállását, így nem lett belőle munkakapcsolat. Mimi felvetésére ugyanis a Sajtklub-tagok ezt válaszolták:

-          Camembert???? Fúúúúúújjjj!!!!!!

A világ tele van rejtélyes dolgokkal. Például ezzel: Mit árulnak a bolhapiacon, bolhát?

Vagy itt van a könyv, amiben a valaha volt legsikeresebb, de levitézlett Tour de France-bajnok Amstrong doppingolásáról írnak: Mit lehet erről több száz oldalon írni? Hétfőn beszedett egy tablettát, csütörtökön egy másikat?

A tarsolyunkban sok magyarázat is van a dolgok működésére. Például az időjárási egyenlőtlenségekre, amikor az apróember hiába várja a telet: tévedésből tavaly esett le az idei hó!

Gyermekeimtől tudtam meg azt is, hogy a napszemüveg azért van a rock-énekesen, hogy ne látszódjon, hogy sír, mert annyira tetszik neki az ének. És milyen szerencse, hogy angolul énekel, nem baj, ha eltéveszti, mert úgysem érti senki!

Kisfiam udvarol: Anyu, szépebb a hajad, mint a pocakodban gondoltam!

A testvéri küzdelmeket rafináltan is lehet vívni. Kisnagylányunk például emígyen szól hozzánk az öccsével folytatott szópárbaj után:

- Anyukám, Apukám, ne haragudjatok, hogy a Krisi rajtam keresztül azt tanulta meg, hogy a nagyobbakkal lehet csúnyán beszélni!

Vita után viszont ki kéne békülni, hogy lehessen folytatni a játékot.

-          Krisi, ne veszekedjünk!

-          Jó.

-          Miért veszekedtünk, tiszta hülyék vagyunk, hogy veszekszünk.

-          Én nem! – és megint kihúztuk a „Vissza a startmezőre!” – szerencsekártyát.

A végtelenített dolgok iránti vonzalom genetikus. Biztosan van egy gén, amibe az van írva, hogy így kell számolni: egy, kettő, három, négy, öt, hat….ööö….. négy, öt hat, négy öt, hat…

Mindkét gyerek így számolt.

Jó, ha az ember nyitott szemmel, füllel, szívvel jár, mert a gyermekeitől is tanulhat.

Leánykánknak van egy kedvenc írója, Frances Hodgson Burnett, akinek számos műve közül három, gyermekeknek szóló könyve lett igazán világhírű (A titkos kert, A kis lord és A padlásszoba kis hercegnője). Csak hát ezt viszonylag gyorsan ki lehet olvasni, mi az, hogy „csak” három könyvet írt?

-          Mimikém, én überboldog lennék, ha három olyan könyvet írtam volna, amit az egész világon olvasnak.

-          Én akkor is boldog lennék, ha a blogomat naponta több mint százan olvasnák.

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!