2014. július 20., vasárnap

Két hét Bécs 3.0 - Kávéházak

Nem, nem hittem a szememnek, amikor először láttam, hogy a Sacher hotellel és kávéházzal pontosan szemben telepítette egyik lerakatát a Starbucks. Ez minimum akkora szemtelenség, mint hogy, mi, magyarok tanuljunk rántott-csirkét sütni kentákiból, vagy a szegedi gulyás a bécsi étlapokon, ami olyan pörkölt, ami savanyú-káposztát tartalmaz. Mi van???
A kávéház a bécsi életstílus egyik szimbóluma. A mindennapoknak keretet ad: a jó bécsi polgár elindul a megszokott kávéházba, vagy pékségbe reggelizni, majd munkába, végül a törzskávéházába. Szeretik múlatni az időt itt, beszélgetni, újságot olvasni, nézni a többieket, csak úgy lenni. Csak semmi sietség. Kényelmesen, barátságosan, otthonosan. Ez a hely a Gemütlichkeit maga. A lefordíthatatlan fogalom, amit legtöbbször kedélyességnek szoktak hívni. Az osztrák életérzés.
A kávéház munkahely is egyben. Elsősorban a 19. század végén, a 20. század elején, az íróké, költőké, művészeké, ahogyan az Budapesten is volt egykor. Arthur Schnitzler, Hugo von Hofmanstahl, Felix Salten a Café Griensteidl-ben műlatta az időt, a Café Museum törzsvendégei közé tartozott Klimt, Schiele, Kokoschka (ők mind átköltöztek időközben az igazi múzeumokba), Lehár Ferenc. A Café Herrenhofé Franz Werfel és Robert Musil.
A legenda szerint a Bécs alól elvonuló török seregek által hátrahagyott zsákban találták az osztrákok első kávészemeket, amiket először teveeleségnek véltek. Valójában egy örmény, Johannes Theodat alapította az első bécsi kávéházak egyikét 1685-ben. 1900-ban már 600 kávéház közül választhatott a nép. Mármint a férfiak, nők csak férfikísérővel léphettek be a kávéházakba. (Hát csoda, hogy elindultak a nőmozgalmak?)
Törzshelyük van a bécsi polgároknak, a művészeknek és nekünk is. A mienket Frauenhubernak hívják, a Kärtnerstrasse egyik mellékutcájában található, 2 percre a hömpölygő tömegtől. Bordó bársonyhuzatú nyugalom szigete. Pont, mint akár száz éve is lehetett. Nádból készült újságtartó a thonet-fogasra akasztva. Elegáns pincérek. Ha úgy látják, hogy szükség van rá, megtörölhetik a kedves vendég szemüvegét. Házias sütemények sorakoznak az üvegvitrin mögött. Nem túl nagy választék, de éppen elég. A szilvás rétesbe (Zwetschkenstrudel), Sacher-tortába, túrós süteménybe beleteszik, amit kell. Megkérdik, melegen kívánja-e fogyasztani a kedves vendég. Csak semmi műanyag, cukrászdai műízek. Épp így a kávé. A jó bécsi kávé kellően erős, nem híg lötty, de nem is szemet kiugrasztó gyűszűnyi méreg. Épp megfelel annak a földrajzi szélességi körnek, ami északról dél felé halad, és amely mentén Európában a csésze kávéról beszélve az átlátszó „teától” megyünk a sűrű, sötét fekete felé, a kávé méretében egyúttal fordított fejlődést mutatva, északon nagy, délen kicsi az adag. A tejszínhab is igazi rajta. Az osztrák sokféle kávét ismer (capuccinót a világért sem, Kapuziner a becsületes neve!), majdnem annyit, mint amennyi fröccsöt a magyar. Az anekdota szerint korábban színskálát tartottak a vendég elé, ami alapján kiválasztotta, hogy milyen fajtájú kávét kér. Az egyik leggyakrabban fogyasztott fajta a melange, ami fél rész kávé, fél rész tej. Nem löttyinteném ki a Fiaker-t sem, a nagy adag mokkát cukorral, pohárban, szilvapálinkával vagy rummal felöntve. A kávéházban a kávét fényes szervírozó tálcán hozzák, és mindig adnak mellé egy pohár vizet is.
A kávéházak eredeti funkciója mára kiegészült az éttermi kínálattal is. A bécsiek szívesen fogyasztják azonban itt is a megszokott virslijüket. Nem a méret a lényeg. Dehogynem! Vágja rá a jó bécsi és a hagyományosnál fűszeresebb, sötétebb, füstölt virslit rendel: a Sacher-Würstelt, ami jóval hosszabb a többieknél, 25 centi! (A virslinek csak a neve közös a híres kávéházéval, igazából a Trünkel nevű cég gyártja az eredetit). A bécsiek egyébként már 1906-ban feltalálták a hotdogot, „virsli sláfrokban”, azaz, virsli köntösben (hálóingben) „Würstel im Schlafrock” néven. Ha túl sok lenne egy pár a Sacher-virsliből, akkor némely helyen egyes fogatot (Einspänner) is lehet rendelni, akkor csak egy szálat hoznak. Einspänner néven fut a klasszikus kávékreáció is, ami nem más, mint egy eszpresszó, jó vastag tejszínhabréteggel befedve. Nevét az egyes fogatot hajtó kocsisokról kapta, akik egyik kezükben a szárat, a másikban a forró italt tartották, ami a tejszínhab-szigetelés miatt sokáig meleg maradt. A forró kávét szokásosan a hideg habon át kell kortyolni.
A kávéházak nyáron szeretnek kitelepülni az utcára. Ezeket a helyeket, kis „kertecskéket” Schanigarten-nek hívják. Ez abból adódik, hogy a főnök, tévedhetetlenül tudja, hogy itt a jó idő, hogy a vendégeknek nem akarózik már odabent ücsörögni, sokkal inkább odakünn, a „természetben”. Akkor odaszól a lóti-futi pincérfiúnak. „Ugyan Sanyikám, rittyentsd már ki az asztalokat a kertbe!” Annyi módosítással, hogy Schani nem Sanyi, hanem Zsani, azaz Jean (mint a Gabin), azaz Johann, vagyis Jani, hiszen minden fiút Johannak hívtak abban az időben, amikor Bécs igazi császára Johann Strauss volt, és a polgárok pedig a francia kultúrát tekintették még mintának és nem az amerikait. Mindenesetre a legszebb Schanigarteneket most is kiírják az újságban. (Mint ahogyan azt is megszavaztatják a néppel, hogy jövőre milyen színűek legyenek a bécsi virágágyások; 2015-ben tojás-sárgák lesznek).
Café Central

Igazi időutazást tehet az ember a Café Central-ban. Neogótikus stílusú kávéház, az elmaradhatatlan márvány-asztalokkal Sissivel és Franz Joseffel a falon. Úgy éreztem magam itt, mintha csak egy filmbe csöppentem volna. Hihetetlen, hogy ez igazi, és mégis az. Ráadásul megettük a császármorzsák császárát is itt. A pincér figyelmeztetett, hogy nagy lesz.
 - Keine Panik (csak semmi pánik)! - így én. Mivel ebédnek



Nagy a sürgés-forgás

A császármorzsák császára - Kaiserschmarren
Háttérben a Sacher-Würstel


szántam ezt a finomságot, amelyet belecsurgatott, karamellizált vajascukorral készítenek ehelyütt és természetesen jó nagy adag szilva-röszter is jár hozzá (Zwetschkenröster, darabos szilvalekvár, amit sütéssel készítenek és jobb helyeken rummal összekeverve tálalnak). Mit mondjak, majdnem leestem a székről, amikor kihozták. Ettem és ettem. Küzdöttem. Pihentem. Folytattam. Újrakezdtem. Nem ment. Feladtam.
- Mondjon egy jó érvet, hogy miért nem ette meg? – kérdezi a pincér, barátságos hangon.
- Hiszen ez akkora, mint egy hegy!
- Ez nem elég jó érv.
- Sosem ettem jobbat! – Ez elég meggyőzően hangzott. Így is gondoltam.

 A bécsi kávéházi kultúrát az UNESCO 2011-ben a kulturális világörökség részének nyilvánította. 

Bónusz-track: kis német nyelvlecke. A kávé német neve der Kaffee, a kávéház das Café, vagy das Kaffeehaus.









Nincsenek megjegyzések: