Első hallásra nyári ételnek tűnik – az is lehet - én mégis
most télen ajánlom. Hogy emlékeztessen a meleg nyárra. Hogy könnyű ebédül
szolgáljon Szenteste (mi legalább is ilyenkor valami egyszerűbbet eszünk
délben, igaz, vacsorára is). Vagy a szilveszteri büféasztalt díszítse, hiszen
hidegen is, melegen is jó. És mindent lehet kapni télen is hozzá.
Hozzávalók
Kész leveles tészta
3 egész tojás
30 deka tejföl
20-30 deka feta sajt
Egy marék koktélparadicsom
1 fej édes lilahagyma
1 marék fekete olajbogyó (a törökre esküszöm, és szeretem
hogy görögök és törökök kibékülnek a sütőtálamban)
Frissen őrölt fekete bors
(oregánó)
A fodrosszélű jénait (vagy sima tortaformát, tepsit, ami
akad), kikenjük margarinnal. Belefektetjük a leveles tésztát. A széleit
levágjuk, kibéleljük az üres részeket. Ha sütőpapírral együtt árulják a
tésztát, akkor azzal együtt tesszük a sütőedénybe, margarinozni nem kell.
Apróra vágjuk a lilahagymát, felkockázzuk a fetasajtot,
félbevágjuk a koktélparadicsomokat.
A tojásokat felverjük, összekeverjük a tejföllel,
belekeverünk egy kis feketeborsot is. Oregánóval is fűszerezhetjük.
Beletesszük a masszába a fetát, a hagymát, a paradicsomot,
az olajbogyót.
Előmelegített sütőben (175 fok) 25 percig sütjük.
És mit mondott a Görög Quiche? Ne csak együnk, igyunk is.
Mondjuk egy jóféle villányi vöröset.
Tél van, a korai sötétségben mi tagadás, végigkapcsolgatunk
a tévékínálaton, hátha van valami érdekfeszítő. A választásunk többnyire
valamelyik dokucsatornára esik, mint a még leginkább nézhető tévéműsort kínáló
adóra. Mondjuk mi is lehetne jobb műsor, mint például Az elsüllyedt csatahajók
nyomában? Most éppen a dínókról nézünk egy ismeretterjesztő filmet, a
valóságnál is valóságosabbnak tűnő felvételekkel, elképesztő adatokkal. Kiderül
belőle, hogy a legnagyobb valaha élt élőlény a földön az Argentínában megtalált
Argentinoszaurusz, amely 35 méteres, 75 tonnás növényevő volt. Voltak napok,
amikor ez a növőgép 40 kilót hízott. Még a lábnyoma is veszélyes volt a többi
élőlényre nézve, mert a talajt olyan porózussá tette, hogy nem tudott kimászni
belőle az, aki beleesett. Így esett, hogy találtak olyan argentinoszaurusz-lábnyomot,
amiben másik 18 élőlény csontvázát lelték meg, akik számára örök csapdává vált
az óriás sárkánygyík nyomvonala. Persze a korszerű dokumentumfilmben muszáj
véres és naturalista részleteket is mutatni, tehát a történések jó része arról
szól, hogy hogyan is ették meg egymást ezek a kedves lények. Mármint a húsevők
a növényevőket és persze egymást. Vagy hogyan szorította ki a szuszt a kecses
lábikójával az argentinoszaurusz a rátámadó vérengző fenevadakból. Akiknek nem
sok esélyük volt vele szemben, valószínűleg csak darabokat téptek ki a hatalmas
növényevőből, mintegy négylábon járó élelmiszerraktárnak használva őket – hát
ennyit a naturalista részletekről, Önök ismeretterjesztő közszolgálati
híreinket olvasták.
Kérdezem a kisfiamat:
-
Nem kéne inkább valami mást nézni, ez olyan félelmetes?!
-
ÁÁÁ, minél félelmetesebbet látok, annál jobban alszom!
– tapint rá a dolog lényegére gyermekem.
A filmben látottak aztán többször is terítékre kerülnek.
Mármint átvitt értelemben. Hogy milyen szerencse, hogy nem most élnek a dínók.
- Nem is tudtunk volna kifejlődni, ha nem pusztulnak ki. Az
őscickány sosem kapott volna lehetőséget rá, hogy fejlődjön.
- Mért, én is cickány voltam? – kérdezi kisebbik gyermekem.
- Nem te, az ősöd. – mondja leánykám. – Az ük-ük-ük-ük. Nem
is. Az ó-ó-ó-ó. Nem is. A szép-szép-szép-szép-szépnagymamánk.
Itt egy kis magyarázat következik arról, hogy azért ennél
jóval több generáció esett meg az őscickány és köztünk. A lényegről azonban nem
hagyja magát elterelni nagyobbik, erős fantáziával megáldott gyermekünk:
- Ha találkozunk, nem is tudtunk volna vele beszélni!
(= értsd: nem tudunk cickánynyelven, pedig milyen közeli rokonok vagyunk….)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése