Körtepite

Nehéz dolog a szülői mesterség. Azzal még csak megbékél az ember, hogy háromszor kell hazamennie, hogy egyszer megérkezzen. Mert, hogy különórára hozni, onnan vinni gyermekünket, gyereknek öröm, szülőnek kötelesség, mégpedig olyan, ami a gyermekek létszámának és életkorának megfelelően exponenciálisan növekszik. Valóságos kis logisztikai szoftver kattog a szülők fejében, hogy ki, mikor hol legyen. Még az olyan feladatoknak is gördülékenyen kell teljesülniük, hogy kisleányunk időben érkezzen a különbalettre, ne túl korán, hogy kiderüljön, hogy egyáltalán megrendezik-e, és ne is túl későn, valamint édesanyja is odaérjen még a heti betevő tornájára. Semmi az egész, időzítés kérdése, csak jól kell belőni azt az 5 percet. Persze, hogy ilyenkor, indulás után jön egy telefonhívás, amelyet félkézzel rendezne le a logisztikus, ha ez nem ütközne a kresz előírásaiba. Azért hát leánykája veszi fel a kagylót. Amit ezután hall a bolygó hollandi, na az azonban már a rutinosabbjának adrenalinszintjét is nagyságrendekkel növeli meg:

-          A Beni és a Kristóf? Ma délután? Az iskolaudvaron? Úristen!  – ilyenkor tűnnek a másodpercek óráknak – Bogyót ettek???

Paff. Már megint az az érzés…amikor a csontokat kiszedik az ember lábából, és lassított filmnek tűnik minden mozdulata.

   Kiderült, hogy Beni a zsebeiből kipakolt otthon az ebédlőasztalra pár magot és mondta, hogy ő ilyen bokrot akar ültetni, mert ennek a bogyója nagyon finom. Végül is ősz van, a bogyónak a szezonja. A mi „tettesünk” leszállításra került az iskolaudvarra, ahol szembesítve lett a bokorral, amiről tárgyi bizonyítékként levelet és magot szedtünk. A google sok mindent szemmel tart, így a sombokrokat is. Mert azt ettek a fiúk, somot. Én eddig a somot nem ismertem túlzottan, azt a tényt leszámítva, hogy a dédnagymamámat Som Gizellának hívták kislánykorában.

   Kisfiam hüppögve zárta az izgalmas estét.

-          Megijedtél? – esett meg rajta a szívem, lehiggadva a haraggal vegyes ijedtség után (mert ugye, ha nem kismilliószor…”de a Dénes azt mondta, hogy ehető”…..jájjjj, a kútbaugrós részt nagy önfegyelemmel ugrottam).

-          Nem, csak nagyon félek, hogy holnap leesik a gesztenyém! – borult rám zokogva. Mert hogy menetközben a tanítónénit is felhívtam, hogy ő tudja-e, milyen bogyós bokrok vannak az iskolaudvaron, aki megígérte, hogy másnap ő is beszél a gyerekekkel a bogyóevés veszélyeiről. A gesztenyeleesés az erre a célra rajzolt fáról pedig a létező legnagyobb büntetés, ami elsős kisgyermeket érhet. Nagyobb veszedelem, mint ismeretlen bogyók elfogyasztása.

És akkor nézzünk egy igazi őszi sütit, amiben nincsenek bogyók!

Hozzávalók

25 deka vaj

20 deka cukor

egy csipet só

4 tojás

1,2 dl tej

30 deka liszt

3 tk. sütőpor

2 ek. kakaópor

10 deka darált mogyoró vagy dió vagy mandula

A tetejére

1 kg érett körte

Fél citrom leve

Barack- és/vagy szilvalekvár

2 evőkanál durvára tört pisztácia

Először a körtét készítjük el, szeletekre vágjuk, magházát kivágjuk, és a citromlével megöntözzük, hogy ne barnuljon meg.

Egy nagy tepsit kivajazunk.

A vajat összekeverjük a cukorral, hozzákeverjük egyesével a tojásokat, majd a sót, a kakaót, a darált diót, a tejet. Fakanállal hozzákeverjük a lisztet és a sütőport.

A tepsibe simítjuk a masszát. A körteszeleteket egymás mellé ráfektetjük.

Előmelegített (175 fok) sütőben 40 percig sütjük. Rákenjük a lekvárt, megszórjuk a pisztáciával, és még 5-10 percre visszatoljuk a sütőbe.

Nem tudtam dönteni a lekvárok között, ezért mind a kettővel megkentem. Az eredeti receptben baracklekvár szerepel, a család a szilvalekvárt ítélte jobbnak.

 Őszre esik a tojás világnapja is (minden év októberének második péntekje), erről a reggeli rádióműsorból értesülünk.

-          Biztos ma találták fel a tojást! – találja ki az okot fiacskám. De vajon ki? A tyúk?

Epilógus: kisfiam gesztenyéje nem esett le. Csak általánosságban beszélgettek a bogyóevés veszedelmeiről.

A receptet az Officina Nova Édességek című könyvében olvastam.