Hosszú forró nyár

Bazsalikomos-fokhagymás spagetti

Na ez az, ami idén nem igazán volt. Viszont nekem egy panaszszavam sem lehet, egyrészt a forró hangulatot biztosította egy munkahelyváltás, másrészt az idő kegyes volt hozzánk, egyetlen félnapot leszámítva (amit végignyihogtunk, könnyünk folyt a nevetéstől), pontosan olyan volt a nyaralás alatt, amilyenre szükségünk volt.

A történet szálát jó pár hete ott ejtettem el (ezúton is köszönöm a kitartást Kedves Olvasóimnak), hogy a Naschmarkt-on jártunk, Bécsben. Olyan dús bazsalikomcsokrot sikerült beszerezni, hogy nem csak a korábban taglalt salátába és sajtos pirítósra, hanem a vándortábor második felvonásában, melyet a Magyar Tenger partján töltöttünk, elkészült balatoni „Mi is van az hűtőben?”-jellegű tésztába is jutott.

Abban pedig a következők voltak:

Hozzávalók

2 fej vöröshagyma

1 fej fokhagyma
1 nagy csokor bazsalikom
2-3 deci tejföl
1 (bio)leveskocka
Olívaolaj (enélkül ne indulj a Balatonra)
Spagetti (lehetőleg teljeskiőrlésű; és enélkül se)
Füstölt sajt

Feltesszük a vizet főni a tésztának.

Megpucoljuk a fokhagymát, a gerezdeket felszeleteljük, mondjuk 3 mm-es vastagságúra. Nagyon finom lesz szétharapni őket.

Elkészítjük a kockából a levest, úgy hogy körülbelül másfél deci legyen. Vagy kész húslevest használunk.

Olívaolajon megdínszteljük a hagymát, rádobjuk a fokhagymaszeleteket. Addig kevergetjük, amíg meg nem érezzük az illatát (1 perc). Hozzáöntjük a levest, gyakran kevergetve addig főzzük, amíg a hagyma megpuhul, és az elegyünk egy kicsit besűrűsödik.

Óvatosan hozzáadjuk a tejfölt, és a felszeletelt bazsalikomot (biocsalád tépkedje, állítólag a kés rosszat tesz neki). Sózni nem kell, a leves önmagában is sós. Még egy kicsit rotyogtatjuk.

Kész is vagyunk, a kifőtt tésztát beleforgatjuk. A tányéron még megszórhatjuk füstölt sajttal.

Tojásmentes.

Kisfiam tavaly vakondokra vadászott itt a Balaton partján. Idén a pókok kerültek látóterébe. Nem mintha otthon nem tanulmányozhatná ezt az állatot. Először is a valós pókokat vettük sorba. Az olyanokat is, mint a világ legnagyobb pókja. Meg az a pók, amelyik a legnagyobbat tudja csípni. Némi vívódás után (mondtam már, hogy biológiai ismereteim hiányosak? Még szerencse, hogy kéznél van egy nemsokáraállatorvos nagynéni.) a fekete özvegyet neveztem meg a világ legnagyobbat csípő pókjának. Persze még másnap is biztosítanom kellett gyermekeimet, hogy a fekete ŐZ nem nálunk él.
   Aztán következtek a mesebeli pókok. Kicsi fiam felsorolt vagy húszat belőlük. Olyanokat, mint például a gurran pók. Úgy sorolta őket, mintha könyvből olvasná. Kis póktani bevezetőt is mellékelt a póknevek mellé, ami abból állt, hogy megmutatta a lábán, mekkorát tud csípni az adott pókfajta. Közben érdeklődve figyelt a szeme sarkából, hogy vajon helyeselek-e hozzá. Azaz a reakciómból próbálta lemérni, hogy amit mond, az igaz lehet-e vajon. Mert ha igaz, gondolhatta ki okos fejében, akkor……FUSSUNK!!!!!! Így aztán időről időre mondtam neki, hogy ugye azért azt tudja, hogy ezek csak kitalált pókok, éppen ő találja ki őket. Persze-persze, mondta ő. Ha tehette volna, még magukat a pókokat is megkérdezte volna különleges képességeikről. Volt egy kis bibi azonban, erre ő is rájött hamarost:
- A pók olyan halkan beszél, hogy nem halljuk?