Honfoglaló

-->

Mi nem öregszünk, csak a gyerekek nőnek. Örüljünk mindkettőnek, és ez utóbbit ünnepeljük meg kiadósan!

A tavalyi Mirnix-Dirnix-hadművelet annyira jól sikerült, hogy idén is valamilyen keretjátékba szerettük volna foglalni a szülinapi bulit. Mivel a kisiskolás csapat a Honfoglalás koráról tanult az iskolában – valóban – nagy élvezettel, ezért adta is magát a dolog: a Honfoglalást fogjuk újra játszani. Kisleányunkat, miután megérkeztek a vendégek, kiküldtük a kapu elé, ugyan nézze már meg, mi volt az a suhogás szerű hang, csak nem a postás hagyott itt valami küldeményt. Igazunk lett, egy levél volt rátűzve a fakapura, talán nyíllal lőtték oda, és egyenesen Mátyás krónikása írta a gyerekseregnek, jól látszott ez a piros pecséten és a hollón, amit gondos kezek a drapp színű papírra pingáltak. Sajnos elveszett mindaz, amit a krónikás eddig írt – szólt a levél -, de a gyerekek talán segíthetnek. Az útmutatások segítségével játsszák el újra, mi történt eleinkkel, és egy fekete holló a fáról fogja figyelni őket, hogy hírül adhassa majd a krónikásnak magának. Magyar őstörténet reloaded. Kicsit nyakatekert, de a gyerekek rögtön vevők voltak a játékra, már csak azért is, mert a jól elvégzett feladat jutalmául egy-egy térképrészletet ígért a krónikás a csapatoknak, amit összerakva végigmehetnek a honfoglalók útvonalán, és eljuthatnak a kincshez.

Először is csapatokat kellett választani tehát, a két csapat neve lett Hunor és Magor (az nem Magor, MAGYAR!!! – kiáltott egyhangúlag a gyereksereg, hiába, az olvasókönyv nagyobb hatalom, mint a szülő szava). Kis cédulákat húztak a gyerekek, így a Sors döntötte el, ki kivel fog egy csapatban játszani.

Az első játék a Szarvasfogó volt. A fogó kapott egy szarvasagancsot, papírból, a fejére tette és kergetni kezdte a többieket, a vitézeket. Amelyik vitézt elkapta, azzal együtt futott tovább, csalogatták a többieket egyre mélyebbre a vadonba, csakúgy, mint Hunort és Magort (magyar!!!) a Csodaszarvas. Az utoljára maradt vitéz csapata nyerte el a térképrészletet.

Ezután következett Attila és a kardja, amit egyedül ő tudott kihúzni a sziklából, melybe beleszorult (érdekes párhuzam Artúr király Excalibur-jával, ugye?). A kardot ez esetben az ugrálókötél helyettesítette, és a gyerekek párokban próbálták egymást elhúzni. Összesítve az eredményeket, megint csak kialakult, hogy melyik a győztes csapat.

Botondról és az ő nagy dobásáról is megemlékeztünk. Az ovónénik voltak olyan kedvesek és kölcsönadtak nekünk 20 fémdobozt. Ezeket egy kisasztalon egymás tetejére rendeztük, és kislabdával kellett ledobni őket. A földetért példányokat megszámoltuk. Három kör volt és a csapatok összesített eredménye döntötte el, ki lett a győztes. Ez a játék tetszett a gyerekeknek a legjobban. Mivel a hosszú hétvégére kaptuk meg a dobozokat, a szerencsés házigazdák egész hétvégén ezzel játszottak aztán. Sőt, ha épp nem figyeltek egy pillanatra oda, még mi szülők is bevittünk egy-két nagyot csörrenő találatot.

Természetesen a Vérszerződés sem maradhatott ki a játékból. Na nem kell valami horrorisztikus vérengzésre gondolni, májfertőzés kockázatával. Mi csak az ivás részét elevenítettük fel újra. Hosszas fejtörést okozott, hogy mi is legyen a vér, amit megiszunk, anélkül, hogy tömeges rosszullétet ne okoznánk. Végül kialakult a színében-állagában a vérre emlékeztető ital, a feladat pedig éppen ez volt, hogy ki kellett találni az összetételét. Egy szép üveg „kupában” tálaltuk fel a gyerekeknek, mindenki kapott a kis pohárkájába belőle. Koccintottunk, majd a csapatok félrevonulva megtanácskozták, mi lehet a helyes megoldás. Az pedig ez volt: meggybefőtt leve, friss eper, ásványvíz és málnaszörp összeturmivolva. Igen finom lett, az édesszájú anyukáknak is kellett egy kicsit elrejtenem belőle. A gyerekek ügyesek voltak, az egyik csapat hiánytalanul rájött, hogy mit is kevertem az italba.

István király küzdelmeit az Adj király katonát lett volna hivatva ábrázolni, de itt módosítani kellett a szabályokon, mert egyesek olyan vadul rontottak az ellenfélnek, hogy pityergés lett a vége. Így a rohamozást labdadobás helyettesítette,. Ha át tudta dobni a játékos a labdát két katona között, akkor az egyikük kénytelen volt átállni az ellenfélhez.

A mozgalmas csatározások után két nyugalmasabb játék következett. Mintha az időjárás is azt mondta volna, hogy „jól van eddig volt türelmem tartogatni azt a sok vizet, de most már elég legyen”, ekkor hirtelen – bár nem váratlanul leszakadt az ég. Még szerencse, hogy csak ekkor, mert ezt a két játékot a szobában is le lehetett játszani. Egyikük az Okos-totó volt, a témábavágó kérdésekkel de nem túl bonyolult, részint viccbehajló válaszokkal. A másik pedig az Activity debil ezen ünnepi alkalomból megjelentetett kiadása. Csak rajzolni és mutogatni kellett, olyan szavakat, mint ló, nyíl, korona.

A honfoglaló magyarok mindennapi életét három képpel szerettük volna ábrázolni: hogyan szerzik meg az élelmet, és hogyan készítik el. Sajnos a májusi esőzés alaposan közbeszólt, így csak az egyik játék valósulhatott meg: a kishalhorgászat. Az íjászat – van egy íjász kisfiú a csapatban, aki magával hozta a felszerelését is – és a szalonnasütés elmaradt (így viszont jelenleg is lakik másfél kiló szalonna a hűtőben; azt hiszem ezt nem tudom egyeztetni a müzlin alapuló fogyókúrámmal és utóéletével. Bár Norbi egyszer azt mondta, hogy mindennel lehet fogyókúrázni, másfél kiló szalonnára valószínűleg ő sem gondolt.).

A kishalhorgászat során botokra erősített nagy gémkapcsokkal kellett kihalászni a gumilapokból készült, elejükön gémkapoccsal feldíszített halakat, melyeknek hátulján jeleket találtak a kis horgászok.

A játék végén a térkép összes darabját megkapták hát a csapatok, és gyorsan rájöttek arra is, hogy csak együtt értelmezhetőek a két csapat térképrészletei. Az Urál mentétől a Kárpát-medencéig nyíllal jelölte a rajzoló a magyarok útját, de a nyilak és az olyan állomások nevei mellett, mint Levédia, vagy Etelköz, olyan feliratokat is találtak a felfedezők, hogy körtefa, vasszekerek (vö: 20. sz.-i gépjármű), dióliget, 5 m. Be kellett tehát járni a kertet a kincskereső térkép segítségével. Ezt egy vállalkozószellemű, és gumicsizmába-esőkabátba burkolt gyerek vállalta egy felnőtt, az ünnepelt apukája kíséretében. A többiek a szobából irányították őket. Buksi kiszökött? Ugyan, hol van az ettől az özönvízszerű esőtől?

-->

Az ajándékkosarat megtalálták, amiben mindenki számára lapult egy kis csomagocska, azzal a jellel ellátva, amely a kifogott hal pocakjára volt rajzolva.

Szerencsére készültünk a szokásos fasírtgolyó-saláta menüvel, így nem maradt éhes a gyereksereg (azonban az évek múltával láthatóan nő az elfogyasztott mennyiség – hiába, nőnek a gyerekek). A torta ezúttal is lúdláb volt, mégpedig kettő, tekintve a népes vendégsereget és gondolva a szülőkre, akik naná, hogy szívesen ettek belőle.

Ekkorra el is illant a délután, és vele lassanként a gyereksereg is.

Lefekvéskor még megkérdezte a lányunk:

- Végül is melyik csapat nyert?

Az eredményhirdetésről el is felejtkeztünk, de hát nem is ez volt a lényeg. A verseny egyébként döntetlennel, 4:4-gyel végződött.