Kellett ebben a ritka rusnya időben valami szívmelengető. Ami mindig abszolút biztos siker gyermekeimnél, az a zabpelyhes tallér. Gyermekkoromban nálam is toplistás volt a zabpehely. Mármint a zacskója. Akárhányszor megláttam a gyermekszem-magasságban kihelyezett barna zacskót, amire nagyjából 5 piros és 3 kék vonallal copfos kislány volt rajzolva, rögtön kértem Anyukámat, hogy vegyen nekem. Valószínűleg ez a csodálatos dizájn emelte ki a zabpelyhet a hetvenes évek szürke tengeréből. Mert a zacskóban rejlő ételt aztán semmilyen formában nem voltam hajlandó elfogyasztani. Anyukám mindig megpróbált valamiféle ellenállást kifejteni:
- A múltkor sem etted meg.
- De most megeszem!
- Biztos?
- Biztos!
És mivel nem voltam követelőző gyerek, nem kunyeráltam például csokit soha, Anyukám végül is mindig vett zabpelyhet. Én meg tudtam, hogy most tényleg megeszem. Egészen addig kísért ez az érzés, amíg elém nem tálalták. Akkor viszont rájöttem, hogy mégsem fog ez menni. Hogy Anyukám mit csinált azzal a mintegy
A zabpelyhes tallér tulajdonképpen egyfajta házi müzliszeletnek is felfogható.
Bár ez a blog nem egy újrafőző, mondhatni recooked blog, most kivételt teszek. Stahl Judit receptje annyira bevált, hogy szinte heti rendszerességgel sütjük. Mármint a gyerekeim, én meg figyelem őket. Barátaink is gyakran kérdezik a mikéntjét, hát íme.
Hozzávalók
15 deka zabpehely
10 deka liszt
12 deka barna cukor
10 deka csokoládé
10 deka puha vaj vagy margarin
1 tojás
1 tk szódabikarbóna
fél tk fahéj
csipet só
Egy mélyebb tálban „robotigéppel” összekeveri kisfiam a vajat és a cukrot, majd hozzá keveri a tojást.
Közben kislányom kiméri egy másik tálba a zabpelyhet, a lisztet, a szódabikarbónát, a fahéjat, a sót és beletördeli a csokoládét.
Ezután a két tál tartalmát fakanállal felváltva összekeverik. Vizes kézzel diónyi gombócokat 
formálnak belőlük, és tisztes távolságra egymástól sütőpapírral kibélelt sütőlemezre helyezik.Majd a tetejét egy csöppet benyomják.
Előmelegített sütőbe tolom, 12 percig sütjük. Ha kész, kiszedjük lapos tányérra, ahogy hül, megdermed.
Ma kissé sok csokinyulat tördeltünk a süteménybe – sőt még 2 apró télapó is belehuppant a masszába – így hát túlságosan szétfolyt az alkotás. Ahogy annak Murphy szerint lennie kell, persze, hogy akkor történik ez, amikor a blogba szerettem volna fotózni.
Kármentésként csináltunk vanília pudingot, rászeleteltünk friss epret, és azokkal a darabokkal, amik morzsákban jöttek ki a tepsiből, megszórtuk a tetejét.
A rádióban szól az AC/DC, kisfiamnak is tetszik a zene. Érzi benne a férfias erőt. Nem ismeri, ezért hát rákérdez:
- Ez a Kaláka Együttes?
Éjszaka a tetőn menyét futkározott. Erről beszélgetünk, és csöppségemnek újra és újra hallania kell, talán szent borzongás fut végig rajta, vagy arról sző képzeletképeket, hogyan ment meg miket majd a félelmetes menyéttől.
- Mi is ment a tetőn éjszaka? – kérdezte.
- A görény felmászott az esőereszen a tetőre és ott szaladgált. – görényeztem le a menyétet. Végül is a rendőrségi kihallgatáson is azért mondatják el annyiszor a mesét, hátha belezavarodik a páciens. Nekem sikerült És ez az információ új volt.
- A bölény? – kérdezte ő felcsillanó szemmel.
Bár erős a tetőnk, de annyira azért mégsem. Az ereszcsatornáról már nem is beszélve.
2 megjegyzés:
Annyira jól néz ki, hogy esküszöm legközelebb direkt elrontom!
nagyon guszta
Megjegyzés küldése