Könyvek, könyvek, könyvek…

Egyik kedves szenvedélyemnek hódoltam a minap. Szüleim – szintén zenész...izé... könyvbarát - garázsából pakoltam elő jó pár könyvesdobozt. Majd egy évtizede vártak arra, hogy újra napvilágot lássanak. Ez már az utolsó előtti adag. Ahogy jut egy kis pénz, új könyvespolcsor kerül az új lakásba, valamint én, aki már nyálcsorgatva várom, hogy mikor pakolgathatok újabb adag könyveket. Az új polcokkal pedig új koncepciók is születnek. Most például az, hogy a keleti gyűjtemény darabjait térképszerűen helyezem el a polcokon, azaz a különböző keleti kultúrákról hírt adó kötetek egymáshoz képest úgy helyezkednek el, ahogyan a térképen is megtalálhatjuk őket. A könyvekhez fűződő szenvedélyes szeretetemen kívül az is motivál a könyvpakolásban, hogy még a gyermekeim gyerekkorában szeretném megtalálni a gyerekkori könyveimet. Ez az aktuális adaggal részint sikerült is, kivéve azt a kettőt*, amire legjobban fáj a fogam (igazából évek óta tudom, hogy az utolsó dobozban lesznek). Helyettük találtam rengeteg más kincset. Apukám tinédzserkori Jules Verne sorozatát (kisfiam le is csapott A tizenötéves kapitányra), régi Galaktika magazinokat Anyukám gyűjtéséből, Durrell-könyveket, dédnagymamám-nagymamám receptes füzeteit (ezeket beszkennelem majd, és szépen sorra főzöm belőle az ételeket, a leveseken kezdve a sort. Mert fogásonként külön írták a füzeteket, gyönyörű gyöngybetűkkel, dőlt írással, fekete tintával. Ilyen a címkefelhő a 20. század elején! És hát néhány olyan kötet is a kezembe akadt, amihez nagy képzelő erőre van szükség, ha velük kapcsolatban szeretnénk választ kapni a következő égető kérdésekre: mért születtek meg? Ki olvasta egykor és ki olvassa ma? Az örökkévalóság reményében rótta-e a sorokat a szerző a papírra? Ízelítőül néhány cím: Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőivel 1941-1945 (1958-ból, tele „autentikus” szöveggel), Hasznos tanácsok a Hitopadésa meséiből (azt nem találtam, hogy hogyan jöjjünk ki a fizetésünkből gazdasági válság esetén, de mégcsak egy tuti paleós recept se volt benne sehol.) És a személyes kedvencem: A közigazgatás társadalmi problémái a mai Indiában (1986). Sejtésem szerint több száz oldalon arról lehet szó benne, hogy durvára senki nem csinál semmit. Megszereztem viszont a Húgom képregényes könyvét, amire annyira irigykedtem. És megtaláltam a rajzfüzetét is, aminek az első lapján egy lány fejéből gondolatfelhő pattan ki, amiben egy kutya van. Egyértelmű az üzenet: kutyát szeretett volna. Azóta állatorvos lett…

 Bableves

Nyilván nem találom fel vele a spanyolviaszt, de szeretném, ha a gyerekeim emlékeznének rá, hogy milyenek is voltak a gyerekkori ízeik. Bächer Iván írta, hogy a családjában senki nem jegyezte le a paradicsompüré receptjét, az annyira magától értetődő volt. És tessék, most nem sikerül reprodukálni azt a régi finom ízt. 
A bablevesben nem szeretem se a csipetkét, se a krumplit. Legalább kisebb a szénhidrát-tartalma. Ezt a mostani levest bográcsban főztem. 



Hozzávalók 
füstölt csülök, vagy sonka
bab (előző este beáztatva)
sárgarépa
fehérrépa
petrezselyem
 A rántáshoz 
olaj
liszt
pirospaprika
fokhagyma 

Feltesszük a babot főni a füstölt hússal együtt. Egy jó óra múlva hozzáadjuk a zöldségeket.

 Közben elkészítjük a rántást. Megfuttatjuk rajta a fokhagymát, majd ha kihűlt, hozzáadjuk a pirospaprikát is (hogy meg ne égjen). Ha a zöldségek megpuhultak, beletesszük a rántást a levesbe és legalább 10 percig főzzük (tovább is lehet) 

A végén megszórjuk az apróra vágott petrezselyemmel. Tejföllel tálaljuk.

Tojásmentes. 
Tejfehérjementes. 

 A könyvesboltokhoz életem párja is meglehetősen vonzódik. Hogy mást ne mondjak, az első randevúnk is egy könyvesboltban esett. Azóta is rendszeresen találkozunk könyvesboltban, arra való tekintettel, hogy ott várjuk be egymást, és aztán együtt jöjjünk haza. Mivel általában rám kell várni, így a férjem már több könyvet olvasott ki a boltban álldogálva. Legutóbb úgy esett, hogy én vártam őrá. Épp tanév eleje volt, a bolt bejárata mellett rögtön leárazott nyelvkönyvek voltak (nyelvtanár – is – vagyok). Köztük egy olasz könyv (hobbiolasztanuló vagyok, az utóbbi másfél évben a 6. leckéig jutottam). Méghozzá az volt a címe, hogy Gasztrokulturális kalandozások Olaszországban (gasztroblogger vagyok). Magyar szövegekkel, fotókkal, nyelvtani és szókincs feladatokkal, sok ismerettel és szép színes képekkel. Találja ki a kedves Olvasó, hogy hátam mögött a szeptemberi iskolakezdés minden örömével és kínjával, a zsebemben meglehetősen kevés konyhapénzzel vajon otthagytam-e a könyvet a boltban? Naná, hogy nem! Gyorsan a pénztárhoz siettem vele, és elővettem a bankkártyámat. Ekkor autóajtó-csapódást hallottam, lelki szemeim előtt már láttam is, hogyan bukom le a férjem előtt, hogy ilyen könnyelműséget művelek. Ijedtemben kiesett a kezemből a fizetőeszköz. Láttam, hogy a könyvesboltos fiúnak rosszul esett, hogy csak úgy elé hajítottam a bankkártyát.
- Jajj, már azt hittem, a férjem jött meg, és félek, mit szól, hogy csak úgy költöm a pénzt. – a költekező, unatkozó háziasszony szerepe hihetőnek tűnik ezen a környéken. Azt mégiscsak zsenánsnak éreztem, hogy a fizetésem maradék részeit költöm itt el.
 - Hát persze, persze – mondta megértő mosollyal az arcán.
- Én pedig szépen ártatlanul tovább fogok nézelődni itt, a táskámban a könyvvel – zártam le a beszélgetést (kint ugyanis viharos szél fújt).
- Természetesen! – mondta ő.
Hát erre szoktuk azt mondani a Húgommal, hogy Livin’ on the edge…. azaz két végéről a gyertyát.

*A két keresett könyv Bogáti Pétertől való, Az ágasvári csata és A hóvirág másodkormányosa jelenti a címük.

Segítsüti – diós aprósütemény-válogatás biodióból

A dió a szimbólumok nyelvén a jövőbe, a felnövekvő gyermekbe vetett hitet jelenti.

 

Ha ősz, akkor segítsüti. Ha ősz, akkor dió.

Segítsüti, mert a süti segít – idén a Rett-szindrómás gyerekeknek. Ez egy veleszületett, nem öröklődő központi idegrendszer rendellenesség, elsősorban kislányokat érint. Értelmi fogyatékossággal, mozgássérüléssel, néha autisztikus tünetekkel is járó agyfejlődási rendellenesség. Keveset tudunk róla. De azt nagyon is, hogy segítségre van szükség. Fejlesztésre, óvodára, iskolára.

Dió, mert a dió finom és tele van ásványi anyagokkal.. Ráadásul bio. Honnan tudom biztosan? Onnan, hogy a mi kertünkben termett és itt még csak a közelben sem volt semmiféle permetezés soha.

Most összefogtak ők ketten. Kell hozzá egy harmadik, nagyon fontos összetevő, a licitáló. Süssünk ki valami jót együtt!

A süteményekkel már találkozhattatok ezeken a hasábokon: moszkauer,vaníliáskifli, diós puszedli..

Főzzenek és egyenek együtt a családjukkal

....mindenkinek joga van az egészséges élelmiszerhez

Ezek a szlogenek az Oscar-díjra jelölt Élelmiszeripar Rt. című dokumentum film végén olvashatóak-hallhatóak sok másik között.
Nyilvánvaló dolgok, vagy legalább is annak látszanak. Nyilvánvaló az is, hogy a tehén füvet eszik, a gazda pedig elteszi a magokat, hogy a jövő évi termés érdekében legyen mit elvetnie, és ezért nem törnek rá egy (monopolhelyzetben levő) magáncég nyomozói, majd perlik be és lehetetlenítik el. Vagy mégsem? Elképesztő egy film, döbbenetes adatokkal. Amerikában készült 2009-ben. Olyan információk sorjáznak egymás után, hogy többször is vissza kell tekerni, hogy az ember jól értette-e vajon. Egy példa: a 2000 után született generáció majd minden harmadik tagja szenved majd - egy részük máris - korai cukorbetegségben (a kisebbségeknél 50%-os ez az arány) a különféle adalékanyagok, túlcukrozás miatt. A néző érzelmi amplitúdója meglehetősen széles skálát jár be az elejétől a végigtartó hüledezéstől a kétségbeesésen, elkeseredésen, könnyeken át (amerikai film), a dühtől összeszorított ökölig.

A filmet a Pozitívnap honlapon találtam, a youtube-on megnézhető.

Mákos pite

- Főtt kukorica, Maaaais!!!!! – már a balatoni nyaralás előtt a fülembe csengett tavalyról az olyan sokat hallott két szó és a dallam, amin eléneklik. Kiszuperált-átalakított campingkerékpáron tolja a két fiú a műanyagdobozokat, és kínálja belőle a finom csemegét, miközben csilingelnek is. Ambivalensek az érzéseim: a szunyókálásomba-pihenésembe nem egyszer belerondítanak, ugyanakkor örülök, hogy ezek a fiatalok pénzkereseti lehetőséghez jutnak. A fél strand velük együtt énekli a két szót, a cocco, coccobello magyar változatát, mondom, hogy fülbemászó a dallam, még ha idegesítő is – mint a legtöbb sláger. Ráadásul számtalan humorizálásra ad alkalmat.

- A szakállas fiú mért csak magyarul mondja?

- Mert nem beszél idegen nyelveket. – szól szarkasztikus magyarázatom. Sőt, gondolatban számtalanszor eljátszom a jelenetet, hogy odamegyek a kétnyelvűhöz és megkérdezem: tessék mondani, hogy van a főtt kukorica németül?

- Mais, ma is! – incselkednek ki a vízből a magyar gyerekek az egyik árussal (nem az enyémek).

- Holnap is! Bizony! – mondja, és tényleg ott van, mindennap rendületlen lelkesedéssel tolja a bringuszt. Buzgalma indokolt, szerény számításaim szerint milliós nagyságrendű tétellel szállnak ki a szezonból (ami jobb, mint a tavalyi, ezt ő mondta, a mojito-árus pedig rosszabb évre panaszkodik). A kukoricát kissé borsos áron kínálják. De hát minden drága itt a magyar tenger partján, úgy kalkulálhatunk, hogy bármit veszünk, fagyit, jégkrémet, lángost, palacsintát, kürtőskalácsot, vagy kisfiam vágyainak netovábbját, azaz vattacukrot, az 400-500 forintba fog kerülni adagonként. Így hát a következő ajánlatot teszem gyermekeimnek:

- Akkor a Balaton-parton mindennap kérhettek valamit, de jól gondoljátok meg, hogy mit és mikor, mert ha kikértétek, akkor utána már legfeljebb a zsebpénzetekből vehettek mást magatoknak. Én pedig ezt jól meggondolnám, mert hazafelé bemegyünk Kapolcsra és hátha ott láttok olyasmit, amit inkább megvennétek.

A jól bevált hűtőtáska és a hazai biztosítják az ellátmányt amúgy. Nagymamájuk pedig induláskor a kezükbe nyomott még egy-egy kékhasút is vattacukrozás végett.

A megállapodásunk jó politikának bizonyul, a gyerekek alaposan végiggondolták, mit kérjenek, mire költsenek. Nincs felesleges sóvárgás, folytonos nyúzás. Az első választás mi más is lehetne, mint a vattacukor.

-        Na, itt a boldogság, Balaton és vattacukor? - kérdezem rózsaszínszakállú kisfiamat.

-        Nem azért örülök, hanem mert a családommal vagyok! – mondja ő. Mi pedig az apjával szépen olvadásnak indulunk, mint mojitóban a jég, és nem a majd 40 fokos melegtől.

Mi is lehet a kapocs a mákos pite és a kukorica között? Nos, nemrégiben láttam egy meglepő párosítást a gasztroangyalban: a tirpák vidék egyik hajdani finomsága volt a cukros mákkal megszórt főtt kukorica. Még nem próbáltam ki, de úgy képzelem jó lehet, végül is a kukorica is olyan, mint a gabona, azaz egy mákos tésztával állunk szemben plusz ízekkel. A kamrám polcain elterülő mákból azonban mégsem ezt, hanem egy jó kis mákos pitét készítettem.

Mákos pite

Hozzávalók

A tésztához

30 dkg liszt

22 dkg margarin

3 tojássárgája

1-2 ek. tejföl

A töltelékhez

40 deka darált mák

30 dkg cukor

3 tojássárgája

4-6 tojásfehérje

1 citrom

1 cs vaníliás cukor

5 dkg vaj

3 ek. baracklekvár

Nyári szezonban egy-két szem friss sárgabarack

A tészta összetevőit összegyúrjuk, hideg helyen pihentetjük.

Közben összeállítjuk a tölteléket: a mákot a cukorral és egy kis vízzel, valamint a barackokkal összefőzzük. A tűzről levéve hozzáadjuk a vajat, a tojások sárgáját, a citrom héját és levét, a vaníliás cukrot és a baracklekvárt.

Felverjük a tojásfehérjéket habnak és óvatosan azt is a töltelékhez keverjük.

A tésztát egy kisebb és egy nagyobb részre osztjuk.

A tésztacipókat kinyújtjuk, a nagyobbikat kivajazott tepsibe fektetjük. Ráhelyezzük a tölteléket, majd befedjük a vékonyabb tésztalappal.

Villával megszurkáljuk és 175 fokon 45-50 perc alatt világosra sütjük.

Tálaláskor porcukorral megszórjuk a tetejét.

Tejfehérjementesen Liga margarinnal.

Viszketett a pénz kisebbikem zsebében, viszketett nagyon. Így esett, hogy megnéztük a bazársori vízipisztolyokat és meg is vette zsebpénzének maradék részeiből a legnagyobbat. Ezen kicsit elfilozofáltunk, hogy jól tette-e vajon. Én azon az állásponton voltam, hogy az embernek el kell követnie hibákat, hogy megtanulja kezelni a pénzét. És hát az is egy szempont, hogy felnőttkorában majd elmondhatja magáról, hogy övé volt a Part legnagyobb fegyvere. Amit különben határtalanul megszeretett. Ez biztosan genetikus, a férfiaknak a fegyverekhez való kötődésük. Különben mi más magyarázná, hogy amikor megérkeztünk szálláshelyünkre, maga mellé fektette a vállról indítható rakétakilövőt és barátságos hangon (ahogyan a kezemből alakított aNyúlhoz szokott szólni amúgy, amikor elmondja neki a titkait) így szólt hozzá:

- Ezentúl itt fogsz lakni velünk!

És hogy mi lett a kapolcsi vásárban? Hát nem lett nyálcsorgatás. Mert sajnos úgy alakult, hogy oda se ballagtunk.

Csak gyorsan búcsút vettünk a Balatontól a kukoricaárus szavaival, mint ahogyan az, egy nehéz nap végén így köszönt el egyik utolsó vevőjétől:

- Cső!

Az élethez kell egy kis szerencse….

Utózönge: míg ezeket a sorokat róttam, és már-már meghatottság homályosította el a köztem és a képernyő közötti teret, oltári veszekedés zaja hallatszott a gyerekszoba felől. A szokásos koreográfia: az egyik idegesíti a másikat, az meg odacsap, odalök. Zokogás, könnyek. Fenn és lent az érzelmi hullámvasúton. Ilyen ez a popszakma.  

A receptet egy szuperjó receptgyűjteményből vettem, amit egy kedves barátnőmtől kaptam, arravaló tekintettel, hogy gyerekkorom ízei nyugat-dunántúliak. A Kisalföld receptjei a címe. 

Az élethez kell egy kis szerencse

- Nem, nem veszünk üdítőt. Sem kekszet. Sem gumicukrot. – ezzel higgasztom a kisfiamat a balettelőadás szünetében. Nővére szerepel a Diótörőben vagy a Négy évszakban, mindegy is, kisfiúk számára igazi embert próbáló program. Nem is tudom, mért kötöm az ebet a karóhoz. Talán mert nem szeretem az édességezést, a drága büfét, a sorban való lökdösődést. Igazán lehetnék egy kicsit megértőbb. Kisfiam fetreng a szünetben az üléseken, tekereg, mint a kígyó, utálja az egész helyzetet. Megpróbál rést ütni a falon, de nem megy.

- Nincs is nálam pénz – hangzik a végső érvem (és tényleg).

Szegény kisgyermek addig-addig kínlódik, hányja-veti magát, míg meg nem lát a földön egy kétszázast.

     -  Ez az én pénzem?

     - Hát persze, hogy a tiéd. – innen kezdve ugye nyert is.

     - Akkor azt csinálhatok vele, amit akarok.

     -  Igen. – mondom. Ez a játékszabály, elvégre honnan tanulná meg az önálló döntéshozást, ha nem hozhat       önálló döntéseket. A pénze felett maga rendelkezik.

Fergeteges vigyorral a fején vonulunk a büfébe Icateát venni. Bár a világ egyik legnagyobb átverésének tartom ezt a remek terméket – ahelyett, hogy az emberek maguknak csinálnának teát adalékanyagok nélkül, méregdrágán vesznek egy ihatatlan löttyöt – a szívem mélyén én is örülök. Mert ilyen az anyai szív, akkor örül, ha a gyereke is örül.

      -   Nem, nem ehetsz négygombócos fagyit. – mondom egy viharos széllel átszőtt koradélutáni sétán,               melyet egyik szép városunk belsejében teszünk meg.

      - Máskor ehetnék négy gombócot?

      -   Máskor ehetnél, de nem jó most az idő. És egyébként is mértéket kell tartani.

      -  Miért kell mértéket tartani? – itt egy anyai monológ következett az arany középútról.

Szerencsére épp szembejött a fagyizó, ami útját állta az egyik fél számára sem komfortérzetet biztosító csevelynek.

   Na és mi derült ki, miután megvettük a családtagok számára fejenként két gombócot? Csak itt, csak ma, csak Önöknek…. Aki két gombócot kér, az ajándékba kap egy minimagnumot (több mint egy gombócnyi fagyi). Ráadásul Édesapának ennyi elég is a jóból, a kiegészítő adag jégkrémre már nem tart igényt, eltenni nem lehet ugye. Milyen szerencse, hogy van rá vállalkozószellemű fiatal a körünkben. Csak lecsúszott hát a négy gombóc. A fergeteges vigyor és az anyai szív…lásd mint fent.

Mandulás-meggyes pite tojás nélkül

 

A mandula és a meggy remek párosítás, fokozzák egymás ízét.

Hozzávalók

25 deka liszt

1 csipet só

2 ek hideg víz

17,5 deka vaj vagy margarin

7,5 deka babapiskóta (vagy tojásmentes keksz)

7,5 darált mandula

50 deka meggy

Barna- vagy kristálycukor

Fahéj

A lisztet, a sót, a hideg vajat és a vizet összekeverjük. Ha van időnk, hűtőbe tesszük 1-2 órát pihenni (ez a fázis elmaradhat).

Egy fodrosszélű kerámiaedényt kivajazunk

A meggyet kimagozzuk.

A kekszet ledaráljuk.

A tésztát egy kisebb és egy valamivel nagyobb részre osztjuk. A nagyobb részt kinyújtjuk, kibéleljük vele a kerámiaedényt. Összekeverjük a darált kekszet és a mandulát, a tésztára tesszük. Ráhelyezzük a meggyet, megszórjuk fahéjjal és barnacukorral.

 

Kinyújtjuk a kisebbik részt is. Befedjük vele a tésztát. Virág- és levélalakzatokat szaggatunk a tésztából, és a tetejét kidíszítjük vele.

Megkenjük vízzel, és 200 fokon addig sütjük, amíg világosbarna nem lesz.

(Ehhez a recepthez az ötletet egy régi szakácskönyvem, a Dr. Oetker Gyümölcsös sütemények adta).

Tojásmentes.

Tejfehérjementesen Liga margarinnal.

Az a szokás nálunk, hogy a jó bizonyítványért az az ajándék, hogy bemegyünk a könyvesboltba és a gyerekek választhatnak maguknak könyvet. (Szinte látom magam előtt, ahogy a Tisztelt Olvasó csettint is, ekkora nagyvonalúság láttán – de higgyék el, a gyerekek örülnek neki). Eddig nagyobbikunk mindkettőjükért helyt állt, hiszen csak ő volt iskolás. Idén azonban kisebbikünk saját jogán választhatott a polcokról. Kiválasztotta a Kókusz Kokó c. könyvsorozat egy darabját. Igazán megfelelő olvasmány egy olvasni éppen megtanult tanulónak, aki második osztályba léphet.

-        Ez elég olcsó, válassz még egyet! – szól megint csak az a szív.

-        Jó, akkor kérem még A fekete kő titkát is!

És mi volt A fekete kő titka fedőlapján? Egy matrica, 1+1 felirattal. Ugyanis járt hozzá egy ajándékkönyv…

Epilógus: Kókusz Kokót már a hosszú hétvégére való odamenet kiolvasta a nebuló, A fekete kő titkából a 140. oldalnál jár. Nagyon büszkék vagyunk rá. Szerintem rá fog még kapcsolni, mert ma találkoztam a barátja anyukájával a villamoson, aki elmondta, hogy Viktor a Ruminit olvassa és már 230 oldalt elolvasott, sőt, a következő kötetnél tart…

 

Olivával töltött olajbogyók

Vendégszerepel nálunk egy kiskutya. A gazdái nyaralni mentek, mi vigyázunk rá. Sokáig sírt, amikor itt hagyták, de aztán lassan megnyugodott és elfogadta, hogy most mi leszünk a családja. Kutyaszokás szerint felállította a rangsort, leosztotta a szerepeket. Én vagyok a főnök, általában követ, mint az árnyék. Épp, mint a gyerekeim kisebb korukban, megvárja, amíg a mosogatótól-konyhapulttól elfordulok, és megpróbálja kitalálni, merre fogok menni. Pont előttem topog, közben hátra-hátra néz, hogy ugye most jófelé megyünk. Aztán villámgyorsan irányt változtat, ha én is. A kisfiam a nagy játszó- azaz alomtárs, mivel pont olyan gyorsan és fáradhatatlanul szaladgál, mint ő. Nem unják meg egymás társaságát, és hasonló az érdeklődési körük is. Kisfiam örömmel fedezte fel a közös foci során, hogy „Süti jól cselez”. A metakommunikációját is érteni véli. A teraszon ebéd közben Süti fejecskéjét a tömpe lábikáira ejtve ejtőzik. Kicsi duracell-kutya gyorsan fürge, de gyorsan is lejár, ilyenkor pihenni kell. Kisfiam kommentálja a déli pihegés okát:

- Most kipiheni magát, mert ebéd után szaladgálni szeretne. Én majd szaladgálok vele! – ajánlja is fel rögtön a segítséget, ájtatos hangon. Jól tudja, hogy ebéd után, ha nem is aludni kell, de szeretjük a nyugalmasabb tevékenységeket. De hát mindent a vendégért, ugyebár…

És mi tagadás, vannak olyan ötletei is, aminek csak egyikük örül: hinta, csúszda. Az ölelő karokból azonban gyorsan elillan a pehelykönnyű ebecske. Azért kalandparkról nem volt szó!

És még egy nagyszerű ötlet:

- Én tudom, hogy a Sütit hogy lehet vadkiskutyává csinálni hamar! – ajjajj, ez nem jól hangzik. Szerencsére csak fülsimogatásról van szó, amitől rázza a fejét a kutyuska. Érző szívű kisfiam inkább mégiscsak focizik vele, ő Buffon, Süti pedig Sevcsenkó.

Olívabogyóval töltött húsgolyók

Jajj, hogy velem mi történt! Kinyitottam a postafiókomat és egy levél várt a Vidék ízétől, hogy bemutatnák a blogomat, döntsem el, melyik számban. A júliusira esett a választásom. Arra gondoltam, hogy nyáron az embereknek jobban van kedvük, idejük főzni, a strandon újságot venni. 3 receptről volt szó, kigondoltam, hogy strandmenüt készítek (és becsempészek egy negyediket is): olívával töltött bárányhúsgolyókat, paradicsomos, oregánós bulgurral töltött paprikát, kakukkfüves sonkás batyukat és mandulás meggytortácskát. Olyan ételeket választottam, amik minimális hűtést igényelnek, és akár kézzel is elfogyaszthatók. Kicsit mediterrános, kiegyensúlyozottan tartalmaz tápanyagokat és feldobhatjuk vele a különben a nyár szerves részét képező de esetleg már unalmas lángos-sült hal-hamburger menüt.

   Kölcsönkértem barátaimtól szép terítőket, piknikkosarat, kitakarítottam, elkészítettem az ételeket és gyermekeimmel felsorakozva vártuk az újságírót és a fotóst. Készült vagy 300 kép, a menüről – épp leszakadt az ég, hát nem erre a hangulatra gondoltam piknikezés címszó alatt - , a gyerekekről, rólam (amióta az eszemet tudom, utáltam, ha fotóznak, na jó kicsit fejlődtem, már nem bőgöm el magam ilyenkor, mint régen). Csinos, mutatós lett az egész cikk, aminek „kefelevonatát” megkaptam ellenőrzés végett. A fotókat és a az írást megtalálhatjátok a Vidék íze júliusi számában, ami a jövő héten jelenik meg.

A recept végtelenül egyszerű.

Hozzávalók

60 deka darált bárányhús (pulyka is lehet)

1 szelet kenyér beáztatva, kinyomkodva

1 kis fej apróra vágott fokhagyma

1 zúzott fokhagymagerezd

1 tk só

Friss bazsalikom levél összeaprítva

1 tojás (elmaradhat)

Zöld olajbogyó (lehetőleg magozva)

A hozzávalókat összedolgozzuk. Diónyi – az olajbogyó mérete meghatározó – gombócokat készítünk, a közepére olajbogyót ültetünk. A húsgolyókat sütőpapírral bélelt sütőlemezre fektetjük, egy kicsit meghintjük a tetejét étolajjal.

175 fokon 30-40 perc alatt készre sütjük.

Tejfehérjementes.

Tojásmentes. (tojás nélkül)

A férjemnek is tetszik az ebecske, bár alapvetően hadilábon áll a háziállatokkal. Jól emlékszünk azonban érzelmeinek evolúciójára, aminek jó pár éve egy másik kutyácskával együtt töltött napok alatt lehettünk tanúi. Jó, rendben, de csak az előszobában lehet, rendben, de csak a parkettán maradhat (ennél a fázisnál arra mentem haza, hogy a kanapén együtt ülnek, és míg életem párja vizsgákra készül, a tananyagban való elmélyülést a kutya simogatásával segíti elő, aki mellette fekszik), na jó, de az ágyba nem jöhet fel, na jó, de a párnánkig nem jöhet el. Még szerencse, hogy az a vendégeskedés itt ért véget…

   Hát szóval a Kemény Férfiak nem érzékenyülnek el egy ebecskétől, pláne nem nevezik Sütinek. A Kiskutya megszólítás azonban az együtt töltött napok után már nem elég személyes. Így aztán a Sütinél egy fokkal keményebb csengésű nevet választott neki: Süni.

 

Vászon és terítő - Citromos habcsókpite (Lemon Meringue Pie)

Karinthy egyszer vendéglőbe ment egy gazdag ismerősével. A sokfogásos vacsora után a gazdagember lazán a főpincér kezébe ejtett egy bankót és azt mondta:

-          Ezt osszák el.

A folyamatosan pénzgondokkal küzdő, de folyton viccelődő Karinthy pedig egy jelentéktelen összegű érmét csúsztatott a főúrnak:

- Ezt pedig szorozzák meg.

Valami ilyesmi gondolat vezetett arra, hogy egy új sorozatot nyissak a blogban. Ha már utazni, wellnessezni, jacuzziban pezsgőzni nincs pénzünk kedvünk, attól még utazhatunk a képzeletünkben és filmek segítségével. Ha pedig valamilyen hozzáillő ételt választunk a mozis estére, akkor még teljesebb lehet az illúzió.

Vászon és terítő

Mildred Pierce

 Ha egy film úgy kezdődik, hogy süteményt sütnek benne, az csak jó lehet. Ha ez a film ráadásul minisorozat, még jobb. Imádom a süteményeket és szeretem a minisorozatokat. Ezek ugyanis nem nyúlnak a végtelenségbe, a történet kerek egész tud maradni. Nem kell szembenéznünk a hosszasabb sorozatok alapvető hibáival: A) az eredeti sztori már tulajdonképpen feledésbe merül, sosem lesz megoldása, B) minden megesik mindenkivel, egyre vadabb verziókban, hogy a nézők ingerküszöbét újra átvigyék. A pár részes sorozat ráadásul elég részletes ahhoz, hogy sokféle aspektusát megismerjük a történetnek. Kedvelem hát ezt a műfajt, és azt sem bánom, hogy az egyes részeket kitűnő érzékkel és éles ollóval természetesen ott bontják részekre, ahol a lehető legizgalmasabb, hogy az meber alig tudja kivárni a folytatást.

A Mildred Pierce, az HBO minisorozatának alapjául egy családregény szolgált, ami nem meglepő módon a címszereplő életén keresztül mutatja be a 30-as évek Amerikáját. Itt rögtön muszáj megjegyezni, hogy nagyszerű a zene, a kosztümök és a látvány, valóban illúziókeltőek.

Mildred (Kate Winlet – Emmy- és Golden Globe-díjat kapott ezért az alakításáért) háziasszony – a nők sorsán keresztül nagyszerűen be lehet mutatni egy táradalom színét, fonákját -, olyan háziasszony, aki épp a gazdasági válság idején válik el. Életösztöne és veleszületett intelligenciája révén kiverekszi magát a fenyegető éhezés rémképe elől. Anyatigris mivolta is segíti ebben, hiszen gyermekeinek nem kenyeret, hanem kalácsot akar a szájukba adni. Sőt nemcsak kalácsot, hanem citromos, almás, tökös pitét ad nem csak lányai, hanem emberek ezreinek a szájába, révén hogy olyan vállalkozásba kezd, amihez a legjobban ért: éttermet és piteboltot nyit, amit két másik vendéglő megnyitásával tetéz.

Mildred a szabad lehetőségek hazájában él, ahol nem számít, hogy nő, sikeres üzletasszony, tárgyalófél. De a nők egyenlő jogainak itt mintha vége is szakadna, magánéletében nem ő az irányító. Akaratlan bábként hagyja, hogy férjei semmibe vegyék, lánya terrorizálja, sőt még pofon is üsse. A filmszereplők kapcsolatainak dinamikája végig leköti a nézőt. Mildred ahogy egyre sikeresebb az üzleti életben, úgy épül le egyre jobban a családi élete, mígnem majdnem tragédiába fullad kapcsolata nagyobbik lányával, a csodálatosan éneklő koloratúrszopránnal, Védával. És a baj persze nem jár egyedül: a magánéleti zűrzavar mellett nem jut kellő figyelem az üzletre sem, ami meg is bosszulja magát. A történet végén - feltehetjük a kérdést: körutazáson vett-e részt Mildred ahol a végállomáson leszállva a vonatról, azt konstatálhatja az ember, hogy éppen innen indult, vagy a „sajnáljuk, lépj vissza a kiinduló mezőre!”-üzenet egy megerősödött játékost szólít újra csatába.

A filmet, mely James M. Cain regényét hűen követi – még a párbeszédek is azonosak benne – számos egyéb jelöléssel és díjjal is jutalmazták.

Citromos habcsókpite
- Oh My, a lemon pie!

 

Ahogy megláttam a citromos pitét a film nyitójelenetében, rögtön tudtam, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom.

A receptet egy arizonai gasztroblogger, BackCountryBelle oldalán találtam, aki nagymamájától egy levélben kapta meg. Együtt akarták megsütni, de erre nem került sor, ezért a nagymama tollat ragadott, hogy az unokája mindenképp megkapja azt a receptet, amit negyven éven át használt. Bloggerünk nagynénje a nagymama temetésének előestéjén összegyűjtötte családja hölgytagjait a házában és együtt megsütötték a nagymama híres süteményeit, hogy így is emlékezzenek rá.

Hozzávalók

A tésztához

1 1/2 bögre liszt

12,5 deka vaj

1 tk cukor

1 kk só

6-8 ek hideg víz

A citromos töltelékhez

1 ½ bögre cukor

6 ek. étkezési keményítő

2 bögre hideg víz

5 tojás sárgája

2 és fél citrom reszelt héja és leve

2 ek. vaj

A habhoz

5 tojás fehérje

5 ek kristálycukor

1/8 tk borkősav

A tésztához összekeverjük a liszttel a cukrot és a sót. Hozzáadjuk a kockákra vágott hideg vajat, és a mixer dagasztóspiráljával keverünk rajta párat. Ezután elkezdjük hozzáadni evőkanalanként a hideg vizet. Bármilyen hihetetlennek is tűnik eleinte, ettől szépen össze fog állni a tészta.

Folpackba csavarjuk, hűtőbe tesszük pihenni legalább 2 órára (akár kér napig is eláll).

A pihenőidő után alálisztezünk, kinyújtjuk és a kivajazott sütőformába fektetjük.

A fodrosszélű kerámiatálamat használtam, de nem véletlen a hagyományos piteformák ferdén dőlt oldala: ebben szépen a helyén marad a tészta széle, nem hajlik vissza.

175 fokon 20 percig elősütjük. Kivesszük a sütőből, kihűtjük.

Ráhalmozzuk a citromkrémet:

Az 5 tojás sárgáját kicsit felverjük egy acéllábosban.

  

Összekeverjük a cukrot és a keményítőt a vízzel, hozzáadjuk a tojássárgájákhoz. Állandó keverés mellett lassú tűzön felforraljuk, majd még egy percig főzzük. Valóban az utolsó percben sűrűsödik össze pudinggá.

Ekkor beletesszük a citromhéjat, a citromlevet és a vajat. Jól elkeverjük.

Langyosan ráhalmozzuk a tésztára.

A tojásfehérjéket összekeverjük a borkősavval és a cukorral, keményedésig verjük.

Ezt a puding tetejére tesszük, ízlésesen elrendezzük.

Van, aki egy nagy kúpot formáz, van, aki több kis halmocskát.

Visszatoljuk a sütőbe és még 10-15 percig sütjük.

A filmben nem sütötték át még egyszer, de a gyakoribb megoldás mégiscsak az átsütés – talán más is tart a nyerstojástól, épp úgy, mint én.

Isteni citromíze van. Mondogattam kislányomnak, aki a krémet keverte, hogy esetleg víz egy része helyett legközelebb lehetne beletenni összetört epret is, vagy más passzírozott gyümölcsöket. Ez csak addig tűnt jó ötletnek a számára, amíg meg nem kóstoltuk a krémet, azt mondta, hogy ez csakis citromos lehet.

Melegen-hidegen egyaránt lehet tálalni, sőt fagyit is kínálhatunk mellé.

Én melegen jobban szeretem, mint a legtöbb ételt. A szombat reggel a frissen vett kiskifli melegségét például mindenféle módokon próbáljuk megóvni, mert az a legjobb, amikor a tányérunkon kettévágva ráolvad az aranysárga vaj.

Tudja ezt a meleghez való vonzódásomat a kisfiam is, aki a kiránduláson a napsütötte tisztáson lelt tobozzal a kezében örömmel szaladt oda hozzám:

 - Még meleg!

A citromos habcsókpite pedig mától bevonul a családi kedvencek közé.