Bréking nyúz

Ma reggel, kissé megkésve ugyan, de kiderült, hogy mire is kellett a margarinos doboz és az epres csoki. Odakerült a fa alá, rá volt írva hogy Apu és Anyu. Benne papírtörlőbe becsomagolva igazságosan a csokoládé, cukorkák, mogyorók és két kinder tejszelet. A nővérének is készített ajándékdobozt a kisfiam: egy szép cukorkás dobozba belerakott a kincseiből kulcstartót, ceruzákat, karácsonyfadíszt.
Hogy mért most? Mert most jutott eszébe. Az ortodox Karácsony napján.

Bőrös malacsült 2.0 - Szilveszterre

Nincs semmi a világon, amin ne lehetne jobbítani még egy kicsit. Nem kivétel ez alól a Bőrös malacsültem sem.

Az előző részt ott hagytuk abba, hogy kisült a husika.

Ahogy végignéztem művemen, már ez az eredmény is megnyugvással töltött el, hiszen a célom az volt, hogy hivatalos utamra indulván családomat 2-3 napi meleg(íthető) élelem társaságában tudjam.

Ámde eszembe ötlött, hogy azt a jó kis zöldséges-fűszeres-sörös szaftot (a mézet ezúttal kihagytam) még hasznosítani kellene valahogy. Így egy szűrőn átpaszíroztam az egészet, 3 evőkanál tejföllel összekevertem és összemelegítettem.

A hagymás krumpli mellé ezúttal kelbimbót főztem köretnek. A Szilveszterhez a párolt káposzta jobban illik.

Tojásmentes.

Gluténmentes.

Az évvége a számvetés időszaka. Nézegettem a kis cetlijeimet, amire az ötleteimet firkantom, hogy mit is írjak majd a receptek mellé. Hiszen az ötlet olyan, mint a malac-sonka Milos Forman Tűz van babám című örökbecsűjében: az ember észre se veszi és már csak hűlt helye van.

Kötöttem hát egy csokorra valót az ötletmorzsáimból, a fel nem használt jegyzeteimből. Ezzel kívánok boldog új évet minden kedves Olvasómnak!

Nagy büszkesége a falunknak a megújított Főtér. A templom elé igazi közösségi teret varázsoltak az átgondolt tervezői munka alapján a gondos kezek. A gyerekek például remekül tudnak biciglizni-rollerezni-görkorizni a sima és biztonságos terepen. Langyos tavaszi, de fullasztóan meleg nyári napokon is gyakori vendégek vagyunk itt. Csak a neve olyan fura hangzású a zsenge gyermekfülek számára:

-          Azért Főtér, mert megfőtt?

Kisfiam gyönyörű várost épít a fakockáiból. Hatalmas kapukon lehet bemenni a játékautókkal Mesevárosba, ahol templom, könyvtár, uszoda, parkoló, benzinkút is van. Nagyon megdicsérjük, kiemelve az ügyesen megoldott bejáratot.

-          Régen is híres kapuépítő voltam! – ad rá magyarázatot az emberpalánta.

Nagyon havazik, muszáj eltakarítani a kocsik útjából. Szeretem a hólapátolást, mitagadás. A friss, de nem túl hideg levegőn mozogni, nézni azt a sok fehérséget.

-          Gyerekek, kimegyek, eltakarítom a havat.

-          A kertet ne! – kérik könyörgő hangon. (Ennyire azért nem vagyok fanatikus.)

Önállóak a gyerekeim, már nem kell őket fürdetni, segítség nélkül is rendet raknak, takarítanak. Noszogatni viszont annál inkább kell őket. Ha azt mondom neki, hogy csináljanak meg valamit, készségesen bólogatnak, hogy persze, ez természetes. Amikor a lépcsőn közeledek a szobáik felé, akkor bizony apró lábacskák gyors ütemű topogását szoktam hallani, hogy azalatt a fél perc alatt behozzák az elmúlt félóra elmaradásait. Mert hát persze hogy legóztak, kirakóztak, táncoltak, rajzolgattak fogmosás, fürdés, porszívózás helyett. (Tudom én azt jól, de nekem is jól jön néha az a lopott félóra, amit szép nyugodtan a saját gondolataim társaságában tudok eltölteni). Boldog azért nem vagyok, hogy nem azt csinálták, amit megbeszéltünk. Kisfiam már mondja is az örömhírt:

-          Nem tudtam sokat pakolni, de sokat tudtam kakilni!

És még egy jóhír a témában:

- Anyu sehol sincs kutyakaki a kertben, csak a cipőmön!

Hétvége van, fáradt vagyok, szeretnék egy kicsit olvasni. Persze gyerekeim is követelik a jussukat, amit nem kaptak meg hétközben Anyuból, Apuból. De a konkurencia nem hiányzik:

- Ne nyúzzuk Anyut együtt! – jön az őszinte figyelmeztetés egyik gyerekemtől a másiknak.

Fáj a fejem.

-          Jobbulást Anyukám, gyógyulj meg gyorsan!

5 perc sem telik el:

-          Most már jössz?

Olyan jószívűek. Ha valami gondunk van, egyből meg akarják oldani. Elromlott a mosogatógép, és bizony fejtörést okozott, hogy miből csináltassuk meg. Már szaladnak is a perselyükért, hogy majd ők segítenek. Ugyanezt tették, amikor egy óvatlan mozdulattal levertem a vadonatúj parfümömet. (Mindkettő megoldódott, persze, hogy nem a zsebpénzből.)

Kirándulunk, fagyöngyöt is látunk, éppen a fejünk felett. Mondom leánykámnak, hogy alatta kell átmenni, hogy megcsókoljanak, és igaz szerelemre találjunk - leánykám kommentje. Anyu, neked már mindegy!

Tudja ő azt jól, hogy nekem már tényleg sikerült.

Máskor részletesen elmondatja velem leánykérésem történetét. Az izgalom tetőpontján azt kérdi:

-          És igent mondtál?

-          Igen.

-          Jeeeeeszzzz!

És a végén egy kis újmagyar szógyűjtemény: böhömbika, fürtös kalács, síkhideg vagyok! Lelépcső-fellépcső.

- Mi volt az ebéd az oviban?

-          Rizsből sült hús!

-          Igen, targonya!

Bréking nyúz

Kisfiam kért egy üres margarinosdobozt és egy Mikulásról maradt félig megevett epres csokival, valamit rengeteg csillámos festékkel bezárkózott a szobájába. Szerintem valami meglepetéssel készül. De hogy mi lesz az és kinek???

Karácsonyi szikrák

Demokratizáltam a mézeskalácssütést. Nemcsak a lányomhoz hívtam barátnőket egy közös alkotásra, hanem kisfiamhoz is a barátait. Érdekes projektnek indult az elsős fiúk és a hatodikos lányok közös munkálkodása. Ugyan együtt nem játszottak (kardozás vs. karaoke-party), a mézeskalácsok elkészítésekor azonban a legnagyobb egyetértésben működtek együtt és a vacsorát is átlengte az együttlevés békés hangulata. Szeretném, ha az iskolában is úgy mennének el egymás mellett, hogy tudják, nem idegenek egymásnak. Szeretem, ha a közösséget sok szál tartja össze.

Ballagtam haza szatyromban a zsákmánnyal, kicsit több mint egy kiló őzapróhúst vettem igen kedvező áron. Az ünnepekre szánom, szeretném megismételni a tavalyi sikersztorit: jó sűrű, hosszúlevű vörösboros pörkölt (idén talán nem felejtem ki belőle a borókabogyót) sztrapacskával. A szatyorban ott volt még a fácánaprólék is levesnek, ami mellé gyöngytyúkút főzök majd, aztán tepsibe téve, tejföllel locsolgatom, krokettel tálalom, ahogy Apukámtól tanultam. Örömmel cipeltem hát a kincseimet, míg eszembe nem ötlött, hogy én éppen a Bambit olvasom fel gyermekeimnek. Most koppant súlyosan a mondat: „Bambi nem látta többé az anyját.”

(Arról nem beszélve, hogy a gyöngytyúkot én nem akartam korábban megenni, annyira tetszettek ezek a kedves állatok, de hát csak az ökör következetes.) Még nem vallottam be a gyerekeimnek, hogy mi lapul a mélyhűtőben.

Kisfiamat épp a barátja húzta az osztálykarácsonyi megajándékozáskor. Egy csodaszép tollakkal ékes indián rosszáloműző karikát kapott tőle, amit már fel is szerelt az ágya fölé. Celluxszal természetesen. És diadalmas pofácskával azt is közölte, hogy most már mindent nézhet (értsd: a tévében, hiszen már úgysem fog rosszat álmodni).

Nincs Karácsony Diótörő nélkül. Idén két nagymama közé szól a jegyem. Az egyik a miénk, a másik unokája ugyanazokban a számokban táncol, mint a leánykám. Onnan tudom, hogy hatalmas erővel, széles mozdulatokkal tapsol a táncok végén. A mi nagymamánk a táncok elején integet nagy örömmel, amikor unokája feltűnik a színpadon.

Nem szeretnék részese lenni a Nagy Karácsonyi Kipurcanásnak. Nincs különösebb takarítás, nehezen és kitartó munkával kivitelezhető menüsorok. Annak viszont örülök, ha ki tudunk menni a Főtérre forraltbort inni, vagy ha sikerül a „finn karácsony” megvalósítása: 23.-án este az előkészületek megtétele után egy uszoda szaunával. Úgy hallottam, a finnek tesznek így, és a testi-lelki felfrissülés után új ruhájukba bújnak.

- Mit szeretnétek, mit hozzon a Jézuska? – ezt kérdezem a gyerekektől, miközben megyünk hazafelé az iskolából. Mindent beszereztem már, de szeretném tudni, mit mondanak.

-          Háromárbocos legóhajót!

-          És ha azt mégse tud?  - hmmm…néztem én azt a hajót, majd’ negyed fizetés az ára. Az őszi szülinapra pedig családi összefogásból kapott már legó nagykikötőt.

-          Mindegy, én minden morzsának örülök! – ezt mondja a kisfiam és a leánykám csatlakozik hozzá. Ma reggel mégis azt kérdezte, hogy lehet-e még levelet írni Neki.

-          Szerintem Jézuska már elrendezte a dolgokat. Miért, mit írnál bele?

-          Hogy szeretném a Fairy Oak következő kötetét! – hiába, tegnap a könyvesboltban jártunk, és amíg én a rendelés körüli rendetlenségeket tisztáztam, addig gyermekeim egy boldog félórát töltöttek a gyereksarokban. A Fairy Oak például rendben megérkezett. Amiért visszamentünk, az a hajók 3D-ben c. kötet volt. Sikerült úgy intézni, hogy mit sem sejtő boldog tulajdonosa nem vette észre, mit rejt a zacskó, amivel kisétáltunk a boltból.

(hogy a többi jól elrejtett zacskókról ne is beszéljünk…)

Dicsőségfal

Interjú készült Anyullal a Mit főzzünk ma? portálon.

A Napfény Városa napfényben

- Ne aggódjon, ha országszerte esik az eső, Szegeden akkor is jó idő van. Az én nagymamám szegedi volt, minden évben megyünk haza. – ezt mondta a kedves hölgy, akit reggelenként fel szoktam venni, amikor ballag a busz felé és én utolérem.

Azért adtam magamban egy esélyt annak, hogy mégsem így lesz, annyira harsogta tévé-rádió, hogy itt a nagy eső. Már készültem is rá, hogy a bejegyzés címe ez lesz: a Napfény Városa esőben. A sokéves tapasztalat azonban most is beigazolódott, csak az utolsó napi programunkat, az ópusztaszeri emlékparkot fújta el a jeges szél. Nem baj, valamit mindig kell hagyni legközelebbre is.*

A tavaszi szünetben tettünk egy kirándulást szép dél-alföldi városunkba a remélhetőleg sokáig tartó „ismerd meg hazádat szüleiddel, testvéreiddel”-programsorozatnak a jegyében. Ezt persze egyesek vélhetik „Végezz összehasonlító elemzéseket egy adott ország fagylaltkészítési eljárásairól!” vagy „Az Európai Unió biztonságos játszóterekről alkotott irányelveinek alkalmazása a gyakorlatban” elnevezésű tényfeltáró kutatómunkának is.

Azért esett Szegedre a választás, mert kisleányunk szenvedélyesen megszerette Móra Ferenc Kincskereső kisködmönét, és Szeged nemcsak a napfény, hanem Móra városa is. Sőt – gondolta a programtervező - útközben csak befordulunk az autópályáról Kiskőrösre, rágyújtunk a pipánkra, és egyúttal Petőfi szülőházát is megnézzük, hiszen most úgyis a János vitéz az iskolai tananyag. Petőfi pipa tehát. Ez a „befordulás” több volt persze, mint azt eredetileg gondoltuk. De így „egész úton hazafelé” láttunk igazi alföldi tájat, homoki szőlőt. Petőfi szülőházában pedig, ha tyúkot nem is, de azt a ládát, amire fölszállhatott, igen.

Szegedet gyorsan a szívébe zárja az utazó, rendezettek a házai, terei, a villamossínek között zöldell a fű, bicikliutak mindenfele, rengeteg a virág. Úgy vettük észre, minden út a Tisza Lajos körútra vezet, és ez nagyon is kapóra jött nekünk, tekintve, hogy szálláshelyünk épp ebben az utcában volt. Könnyed sétával jutottunk el a Belvárosba, ahol épp kirakodóvásárt tartottak, benne egy szekrényméretű kováccsal, aki a helyszínen készítette el termékeit. Kisleányunk választása egy gyönyörűszép vasrózsára esett – majd kinövi – a kisfiúnk pedig egy dárdát nézett ki magának, rögtön az első sétán, amit nélkülem tettek meg, mert számomra a hidegfront nem mást jelentett, mint egy kiadós migrént. Kérdezte, hogy mikor kaphat olyat. Próbáltam egy beláthatatlan messzeségű időpontot mondani:

- Ha 16 éves leszel.

- De Anyu, értsd meg, ott csak két dárda volt, addigra elfogy!

Édesapja még tréfálkozott, hogy persze, persze, majd még az alabárdot is megvesszük, meg hozzá rögtön egy egész páncélzatot (megjegyzem, ez utóbbit még évekkel ezelőtt megígértette velem életem párja, tehát az alma nem esett messze a fájától). A tréfálkozást a gyerek azonban nem értette, és teljesen elkeseredett, amikor másodszorra is arra jártunk, és elmagyaráztam neki, hogy hat éves korában sem dárdát, sem alabárdot, de még csak egy fokost sem veszek. Végül aztán a NG magazin Titanic-ot ábrázoló címlapú számában ki tudtunk egyezni, úgyis mint vásárfia. Azért nem kellett nélkülöznünk a fegyvereket, mert a Móra Ferenc múzeumban épp 48-as kiállítás volt, és ott be is öltöztettek minket honvédoknak, a családfő természetesen tábornoki kalapot kapott. Fegyverutánzatokat is kaptunk a kezünkbe, a múzeum munkatársa szerint pisztolyt, de társaságban mindig a hátam mögé bújó kisfiam kijavította, hogy az karabély. Csattogott a fényképező. A múzeum szép épületében több témában is rendeztek kiállítást. A Móra emlékszoba volt természetesen az első, amit megnéztünk. A legjobban a szegedkörnyéki néprajzi tudnivalókról szóló rész tetszett. Olyan interaktív, játékos módon állították össze, a legmodernebb technikát is felhasználva, ami felhőtlen szórakozást jelentett kicsinek, nagynak egyaránt. A sok néznivaló közül magával ragadott a Radnátjárt lány fényképe. Az a szokás dívott úgy a századforduló táján, hogy a lányok, miután megtették a radnai zarándokutat, menyasszonyi ruhába öltöztek, „Isten hozott” és egyéb feliratú zászlókkal együtt lefényképezkedtek, a fényképet pedig gyönyörű keretbe tették, mirtusszal díszítették. Hatalmas munkát áldoztak tehát arra, hogy a lehető legszebb képet készítsék magukról, amit aztán gondolom, még dédnagymama korukban is nézegettek „hejj de szép lány voltam én egykor” gondolatbéli sóhajtásokkal övezve. Úgy is mondhatnánk, hogy XIX. századi fészbúk fotó, a lehető legszebb beállításban megmutatni a világnak magunkat, igaz, a megosztás kissé korlátok közé szorított volt. (valami elvetemült pogány hang azt súgja a fülembe, hogy a búcsújárás mindehhez csak apropó lehetett).

A múzeumban látottak alapján kedvet kaptam a szegedi papucsra és egy jó kis paprikás ételre is.

Kirándulásunkat a szűkös időkre tekintettel meglehetősen alacsony költségvetésűre terveztük, így aztán egy igazi szegedi halászlé nem fért bele a kiadnivalókba (hazatérvén egy mangalica szalonnás-sonkás, hagymás, kiadós rántotta, a tetejére szórt élénk vörös pirospaprika dombokkal pótolta a paprikás utáni vágyat), de egy cukrászdázás a Kárász utcán, szép napsütéses délutánon viszont igen. Nálam a túró-rudi ízesítésű fagyi vitte el a pálmát, a csokis-áfonyás Házisárkány, amit a „név kötelez”-alapon szintén megkóstoltam, számomra túl édesnek bizonyult. A szép Klauzál-téren feltűnt egy utcai mutatványos is, egy nagydumájú kalóz. Ügyesen vonta be a közönséget a műsorába, akik szintén interaktív módon közelítették meg a produkciót és a tetszésnyilvánítás mellett bizony, oda is mondogattak az ötletembernek. Kislányom az előadás után hallótávolságon kívül azt kérdezte:

- Ez az ember nem tanult jól, vagy eleve ez akart lenni?

A „bohóc” vidám arca mögött meglátta a szomorút is.

A Dómba éppen a Nagypéntek esti misekor jutottunk el, az amúgy is gyönyörű épület

telve volt hívekkel, gyönyörű énekszóval.

A Tisza-parti séta is felvillanyozó volt, főleg annak a számára, aki nemcsak a fegyverekért, hanem a hajókért is rajong. (Mondjanak bármit, hogy ez tanult viselkedés, ebben én nem hiszek, szerintem ez genetika, nálunk esélyegyenlőség van, feminista felhangokkal; egyformán érdekelnek vagy nem a világ dolgai, hajókról eddigelé szó sem esett nálunk soha). Hát szóval tűzbe jött a karabélyos honvéd, hogy mi tarthatja a hajókat a part mentén, meg is találta a rögzítési pontokat, szerencsére nem sikerült elszabadítani a szegedi tiszai flottát. Egyelőre. A partnak olyan kisugárzása van, hogy az ember érzi, megtelik energiával, de az egész város is olyan hatással volt rám, a tökéletesen idegenre, hogy még, még, menjünk, nézzük tovább.

A Tisza-parton remek játszótér várt minket, öregszüléknek kényelmes padokkal, árnyékot adó fákkal, és pár olyan perccel, amikor egy-egy mondatot végig tudtunk mondani. Így aztán elábrándoztunk arról, hogy mi lenne, ha megnyernénk a lottóötöst, és megvennénk a játszótér mellett található 1977 óta bezárt egykori Kass, majd az 1929-es gazdasági válság után eladni kényszerült és Hungáriaként 1934-től továbbműködő szállót. Közel annyi ideje van már zárva, mint második virágkorában egyáltalán nyitva volt. Impozáns épület pedig, akik látták, azt mondják, gyönyörű volt belülről is.

A kisebbik gyermekemnek, ha azt mondod, megyünk a múzeumba, határtalanul boldog lesz, de azt a hibát sohase kövesd el, hogy festményeket nézni viszed. Akkor se, ha Picasso, Dürer, Renoir, vagy Munkácsy. Pedig van ez utóbbi is a Móra múzeumban, igaz, most valami csoda folytán megnézhettem nyugodtan mind a hármat. A nagy terem egyik falát Vágó Pál alkotása foglalja el. A képen az 1879-es nagy szegedi árvíz után maradt romokon állnak a kor nagyjai, Tisza Kálmán miniszterelnök, Mikszáth, középen Ferencz József. A kép címe pedig ez: Szeged szebb lesz, mint volt. Sikerült nekik.

Húsvéti epilógus

A Húsvéti Nyúl nagyon jól értesült, így még véletlenül se Húsvét vasárnap tojta a kertünkbe a megtalálnivalót, amikor még nem voltunk itthon, hanem Húsvét hétfőn­­.­­** De megint csak nem bírt magával és így szólt:

- Kisfiam, Te olyan jól értesz a hangokhoz, mit gondolsz, idén öreg nyuszi rikkantott vagy fiatal? – igaz, előre tudta a választ, tekintve, hogy egy kiadós megfázás miatt olyannak tűnhet, mint aki kemény munkával vagy 20 évnyi cigaretta-alkohol-éjszakázás kombóval tett szert dögösen szexi bárénekesnői hangra.

Némi gondolkodás után a szakértői ítélet ez volt:

- Öreg!

- Nem baj, hogy öreg – egészítette ki jólelkű nővére, aki bár maga is hisz a Húsvéti Nyúlban, csalódást vélt felfedezni Anyúl arcán – így legalább van tapasztalata ahhoz, hogy minek örülnek a gyerekek!

A Húsvéti Anyúl szívét naná, hogy átmelengette ez a mondat.

* Maradt persze más néznivaló is legközelebbre, például az Új Zsinagóga, ami pészachra való tekintettel zárva volt.

** A Húsvéti Nyúlnak idén volt a szokásoson kívül még egy emlékezetes ténykedése: magával vitte kisfiam első tejfogát.

Rozmár vs. ősi csiga

Lapzárta után érkezett!

Felmerült bennem, miközben írtam a bejegyzést, hogy kicsi fiam hátha a rozmárokat látta a tévében, és azokat nézte meztelen csigának, Végül is ránézésre hasonló, és az agyar is stimmel. Rákérdeztem hát, de kiderült, hogy nem a rozmárról van szó. Bizony jól értettem, egy hatalmas csigáról, akit ősi csigának hívnak és a foga nagyon tiszta, tisztább, mint az embereké.

Krókusz

Hogy kerek legyen a történet.
Mikor örömmel kiáltottam fel, hogy "hiszen krókuszt is ültettünk", leánykám, aki egyébként maga is segédkezett az őszi munkák idején, szintén örömujjongásban tört ki:
- Hurrááááá, lesz kókuszdióóónk!