Vászon és terítő – A visszatérő

Karinthy egyszer vendéglőbe ment egy gazdag ismerősével. A sokfogásos vacsora után a gazdagember lazán a főpincér kezébe ejtett egy bankót és azt mondta:

- Ezt osszák el.

A folyamatosan pénzgondokkal küzdő, de folyton viccelődő Karinthy pedig egy jelentéktelen összegű érmét csúsztatott a főúrnak:

- Ezt pedig szorozzák meg.

Valami ilyesmi gondolat vezetett arra, hogy egy új sorozatot nyissak a blogban. Ha már utazni, wellnessezni, jacuzziban pezsgőzni nincs pénzünk kedvünk, attól még utazhatunk a képzeletünkben és filmek segítségével. Ha pedig valamilyen hozzáillő ételt választunk a mozis estére, akkor még teljesebb lehet az illúzió. 

Nem szokásom friss filmeket ajánlani, jobban szeretek a régebbiekről írni, mert a filmek manapság méltatlanul kevés időt töltenek el a filmszínházakban, úgy „tizenöt perc hírnév mindenkinek jár”-alapon. Nem mintha visszasírnám, de bizony elmúltak azok az idők, amikor egy-egy film évekig fut (cammog) a mozik műsorán (vö. tizenöt év hírnév mindenkinek jár). A Kossuth-on úgy reggel 9 körül felolvasták, hogy hol mit lehet megnézni, szinte együtt lehetett mondani a bemondóval. Értem én, hogy üzlet, de mégis jobban szeretném, ha az a sok munka, érzelem és persze pénz, amit egy-egy alkotásba beletesznek, valahogy tovább „kamatozna”.

And the award goes to...
Forrás: 9gag

   Nos, megnéztem A visszatérőt, mert tudtam, hogy látványos és persze kíváncsi is voltam, hogy Leonardo miért (nem) kap majd Oscart (ez a felhajtás jobb reklámja a filmnek, mint egy ’sima’ Oscar lenne). Az biztos, hogy sokat nem kellett bajlódnia a szövegtanulással, jobbára csak nyög és fújtat, kúszik, mászik, de azt hitelesen. Szeretem Leonardót, nem, nem a kinézete az oka. Kifejezetten haragudtam, hogy a kilencvenes évek végén egy kölyökképű suhanc miatt az éppen hogy, vagy már majdnem férfiak lettek a férfiideál megtestesítői. Leonardót azért szeretem, mert minden filmjében más karakter. És a legtöbb filmje jó. Izgalmas. Vagy neki van jó érzéke e megfelelő forgatókönyvek kiválasztásához, vagy a menedzserének van jó ízlése. Most is olyan figurát hozott, amilyet eddig még nem.  A másik ok, amiért becsődültem a moziba, a már említett lenyűgöző látvány, a természet képei. A film a gyönyörű kanadai Albertában forgott, majd amikor elfogyott a hó, akkor Argentínában is. A forgatás tovább tartott, mint a tervezett, többek között azért, mert a mexikói rendező, az Oscar-díjas Iñarritu ragaszkodott a természetes fényekhez (hála neki), és a forgatási helyszínek pedig annyira távol estek mindentől, hogy amíg a stáb kiért, meg vissza, máris eltelt a nap negyven százaléka. Iñarritu azt sem bánta, ha tényleg hideg van, a színészei pedig valóban kockára fagynak, mivel úgy ítélte meg, hogy annál hitelesebben játsszák majd a szerepüket, hiszen ha a zöld háttér előtt játszanának, miután kávéztak egyet kényelmesen, „mindenki boldog lenne, de az egész egy kalap szart se érne”. DiCaprio szerint jó pár jelenet volt, amiben a legnehezebb dolgokat kellett végrehajtania, azok közül, amit valaha is tett. Magát a történetet nem szeretném előre elmondani, ezért most csak azt emelem ki, hogy Leonardo arról panaszkodott, hogy folyamatosan kihűlés fenyegette. Ebben egy pillanatig sem kételkedem.
   Számomra ez a film az életösztönről szól. Arról, hogy az ember mindent megtesz, hogy életben maradjon, a legtöbbször nem is tudatosan, hanem önkéntelenül, mert ez a természet parancsa. A film elején, amikor a tábortűz mellett a prémvadászok az élet értelmét boncolgatják, egyikük (Tom Hardy) azt mondja, hogy milyen élet, neki nincs is élete, csak megélhetése. És mégis ragaszkodik hozzá mindenáron, mint ahogyan ragaszkodunk mindannyian. A film arról is szól hozzánk, hogy fantasztikusan elpuhult életünk van, fogalmunk sincs a jó dolgunkról. Szinte már szégyellem magam, hogy milyen minimális önfegyelem szorult belém. A moziból kijőve a hétköznapi gondjaink hangyakörömnyi bajocskáknak tűnnek.

   A film igaz történeten alapul, a megvalósításra csak annyit tudok mondani, hogy profi, profi, profi. A rendezőn, színészeken, forgatási helyszíneken túl a jelmezek, a maszkok, a számítógépes effektek. A zene kiváló kiegészítője a látványnak.

A film jó kritikákat kapott, a mai napig 226 millió dolláros hasznot hozott és jó pár díjat (BAFTA, Golden Globe) bezsebelt. Jöhet a következő?

Két téli saláta

A visszatérőben nem sok zöldséget esznek, inkább halat, vadat s mi jó falat, nyersen. Na, ez mind nincs ebben a két téli salátában. Viszont az önfegyelemre szoktató böjti időszaknak mindkettő remek darabja. Mindamellett meglehetősen jóízűek.

Madársaláta grillezett sajttal

Egy könnyű ebédnek is megfelel.

Hozzávalók

Madársaláta

grillezni való sajt (pl. halloumi)

3 körte

2 ek vaj

1 ek gyümölcsecet

2 ek akácméz

3 ek kukoricaolaj, vagy más semleges ízű étolaj

2 ek citromlé

só bors

A madársalátát salátás tálra rendezzük, a sajtot meggrillezzük és elrendezzük a saláta tetején..

A körtéket négybe vágjuk, a magházukat eltávolítjuk, és meglocsoljuk őket a citrom levével. Lábosban vajat olvasztunk, erre rádobjuk a körtéket, és a mézet. Addig tartjuk a lábosban, óvatosan megfordítva egyszer-kétszer, amíg meg nem puhul a körte (5 perc) és valamennyire rákaramellizáljuk a mézet. Kb. 5 perc alatt lehűtjük a körtéket, ezeket is elrendezzük a salátán.

Az öntethez összekeverjük az ecetet, az olajat, a sót, a borsot és a körték visszamaradt levét. Megöntözzük vele a salátát.

Figyelem! Csak frissen jó!

Tojásmentes.

Gluténmentes.

Lilakáposzta-saláta naranccsal, gránátalmával

Olyan elkáposztően jó, hogy már-már desszertnek számít.

Hozzávalók

egy kisebb lila káposzta fele

2 édes narancs

1 gránátalma

egy marék dió

2 ek dióolaj (vagy semleges ízű étolaj)

1 ek gyümölcsecet

2 ek ribizlilekvár (vagy más pirosbogyós savanykásabb) lekvár

fahéj

só

bors

A lila káposztát negyedekbe vágjuk, a torzsájukat eltávolítjuk, majd éles késsel vékony csíkokra szeljük.

Két narancsot egyben meghámozunk, félbe, majd szintén vékony szeletekbe vágjuk.

A gránátalmából kifejtjük a bíborszínű gyöngyöket.

A diót felaprítjuk és átpirítjuk.

Az öntethez összekeverjük az olajat, az ecetet, a fűszereket, a harmadik narancs levét, a ribizlilekvárt és a salátába keverjük. meghintjük a pirított dióval.

Tejfehérjementes.

Gluténmentes.

Tojásmentes.

- Anyu, neked mi az életcélod? – kérdezi a kisfiam.

- Hát mi is, mi is? Lássuk csak. Hogy legyen családom, legyen otthonom, legyen hivatásom.

- De nem ilyen! Hanem olyan igazi!

- Igazi. Hmmm. Hát akkor az, hogy bejárjam a kéktúrát! – itt már jó felé indultam szó szerint és képletesen. Nem elvont dolgok kellenek, hanem konkrétumok. Kalandok.

- Aha, jó. Nekem az, hogy elmenjek az indiánokhoz! – mondja ezt indiános könyv rajongó gyermekem, aki Cooper és May köteteit többször kiolvasta már. Csak azon is könnybe lábad a szeme, hogy milyen nagyot sírt már mindegyiken. Különösen a Winnettou áll közel a szívéhez. Hiába tudja, hogy mi lesz a vége, mégis vigasztalgatni kell utána. Ha estére esik a könyv vége, még az is megesik, hogy a mi ágyunkban köt ki a könyvrajongó, hogy el tudjon aludni.

Megállapodtunk hát, hogy együtt elmegyünk az indiánokhoz. csak ne az arikarák legyenek azok. A visszatérő után nem nagyon hiszek a vendégszeretetükben.

(A receptötletek a billa áruházlánc törzsvásárlóinak szánt gasztrofüzetéből származnak. Billa, ami betűszó, billiger Laden-t (olcsó bolt) jelent. Ez biztosan nem a gasztrofüzetek minőségére vonatkozik, mert azok meglehetősen magas színvonalúak. Már-már azt írnám, hedonisták, ha ez nem lenne akkora kontraszt a böjthöz képest. De hát Ausztria nekem sehogy sem jön össze a kifinomult ízlés és a hedonista életszemlélet nélkül. De ez egy másik történet.)

Körtepite

Nehéz dolog a szülői mesterség. Azzal még csak megbékél az ember, hogy háromszor kell hazamennie, hogy egyszer megérkezzen. Mert, hogy különórára hozni, onnan vinni gyermekünket, gyereknek öröm, szülőnek kötelesség, mégpedig olyan, ami a gyermekek létszámának és életkorának megfelelően exponenciálisan növekszik. Valóságos kis logisztikai szoftver kattog a szülők fejében, hogy ki, mikor hol legyen. Még az olyan feladatoknak is gördülékenyen kell teljesülniük, hogy kisleányunk időben érkezzen a különbalettre, ne túl korán, hogy kiderüljön, hogy egyáltalán megrendezik-e, és ne is túl későn, valamint édesanyja is odaérjen még a heti betevő tornájára. Semmi az egész, időzítés kérdése, csak jól kell belőni azt az 5 percet. Persze, hogy ilyenkor, indulás után jön egy telefonhívás, amelyet félkézzel rendezne le a logisztikus, ha ez nem ütközne a kresz előírásaiba. Azért hát leánykája veszi fel a kagylót. Amit ezután hall a bolygó hollandi, na az azonban már a rutinosabbjának adrenalinszintjét is nagyságrendekkel növeli meg:

-          A Beni és a Kristóf? Ma délután? Az iskolaudvaron? Úristen!  – ilyenkor tűnnek a másodpercek óráknak – Bogyót ettek???

Paff. Már megint az az érzés…amikor a csontokat kiszedik az ember lábából, és lassított filmnek tűnik minden mozdulata.

   Kiderült, hogy Beni a zsebeiből kipakolt otthon az ebédlőasztalra pár magot és mondta, hogy ő ilyen bokrot akar ültetni, mert ennek a bogyója nagyon finom. Végül is ősz van, a bogyónak a szezonja. A mi „tettesünk” leszállításra került az iskolaudvarra, ahol szembesítve lett a bokorral, amiről tárgyi bizonyítékként levelet és magot szedtünk. A google sok mindent szemmel tart, így a sombokrokat is. Mert azt ettek a fiúk, somot. Én eddig a somot nem ismertem túlzottan, azt a tényt leszámítva, hogy a dédnagymamámat Som Gizellának hívták kislánykorában.

   Kisfiam hüppögve zárta az izgalmas estét.

-          Megijedtél? – esett meg rajta a szívem, lehiggadva a haraggal vegyes ijedtség után (mert ugye, ha nem kismilliószor…”de a Dénes azt mondta, hogy ehető”…..jájjjj, a kútbaugrós részt nagy önfegyelemmel ugrottam).

-          Nem, csak nagyon félek, hogy holnap leesik a gesztenyém! – borult rám zokogva. Mert hogy menetközben a tanítónénit is felhívtam, hogy ő tudja-e, milyen bogyós bokrok vannak az iskolaudvaron, aki megígérte, hogy másnap ő is beszél a gyerekekkel a bogyóevés veszélyeiről. A gesztenyeleesés az erre a célra rajzolt fáról pedig a létező legnagyobb büntetés, ami elsős kisgyermeket érhet. Nagyobb veszedelem, mint ismeretlen bogyók elfogyasztása.

És akkor nézzünk egy igazi őszi sütit, amiben nincsenek bogyók!

Hozzávalók

25 deka vaj

20 deka cukor

egy csipet só

4 tojás

1,2 dl tej

30 deka liszt

3 tk. sütőpor

2 ek. kakaópor

10 deka darált mogyoró vagy dió vagy mandula

A tetejére

1 kg érett körte

Fél citrom leve

Barack- és/vagy szilvalekvár

2 evőkanál durvára tört pisztácia

Először a körtét készítjük el, szeletekre vágjuk, magházát kivágjuk, és a citromlével megöntözzük, hogy ne barnuljon meg.

Egy nagy tepsit kivajazunk.

A vajat összekeverjük a cukorral, hozzákeverjük egyesével a tojásokat, majd a sót, a kakaót, a darált diót, a tejet. Fakanállal hozzákeverjük a lisztet és a sütőport.

A tepsibe simítjuk a masszát. A körteszeleteket egymás mellé ráfektetjük.

Előmelegített (175 fok) sütőben 40 percig sütjük. Rákenjük a lekvárt, megszórjuk a pisztáciával, és még 5-10 percre visszatoljuk a sütőbe.

Nem tudtam dönteni a lekvárok között, ezért mind a kettővel megkentem. Az eredeti receptben baracklekvár szerepel, a család a szilvalekvárt ítélte jobbnak.

 Őszre esik a tojás világnapja is (minden év októberének második péntekje), erről a reggeli rádióműsorból értesülünk.

-          Biztos ma találták fel a tojást! – találja ki az okot fiacskám. De vajon ki? A tyúk?

Epilógus: kisfiam gesztenyéje nem esett le. Csak általánosságban beszélgettek a bogyóevés veszedelmeiről.

A receptet az Officina Nova Édességek című könyvében olvastam.

Camembertes melegszendvics

- Anyu, nekem tölts előbb vizet! – mondja a hivatalosan is tinédzser kislányom.

- Miért? – kérdezem, megrökönyödve, mert amúgy nem egy nyomulós fajta.

- Hát, hogy gyorsabban elkészüljek, és jó helyet foglaljak magamnak melletted! – teszi rögtön érthetővé a helyzetet. Ugyanis megígértem, hogy péntek este bebújunk a jó meleg takaró alá és együtt megnézünk valamilyen filmet. De annak a feltétele az, hogy elkészüljenek a fürdéssel-fogmosással.

Olyanok a gyerekeim, mint azok a pónilovak, akikről évekkel ezelőtt olvastunk egy újságban. Hogy mennyire ragaszkodnak hozzá, hogy megkapják a gazdájuktól a reggeli simogatást, amiért sorban állnak. Igaz, nem türelmesen, mert a sorban állás közben rugdossák egymást türelmetlenségükben, mintha attól előrébb jutnának.

A melegszendvicset szintén átmelegítésnek szántam egy szeles péntek nap estéjén. Szerintem egy kettesben töltött estére is jó, vagy tévézés mellé. Bár a férjem előételnek minősítette…igaz is, annak is épp megfelelő.

Hozzávalók

Bagett

Camembert

Egy marék dió

Némi bacon (esetleg előre apróra vágott)

Egy-két körte

A diókat kézzel eltöredezzük, hogy kisebb darabokra essen, és serpenyőben átpirítjuk.

Közben vékonyra vágjuk a kenyeret, a körtét és a sajtot.

A sajtszeleteket a bagettkarikákra helyezzük, ráteszünk apróra vágott bacont, és a pirított diót. Grillben megsütjük.

A körtével, vörösborral tálaljuk. Vagy fehérrel.

Tojásmentes.

- Hihetetlen kislányom, hogy még mindig nem adod fel a dacoskodást! – mondom, mivel leánykám körömszakadtáig köti az ebet a karóhoz.

- Mimi, Te még mindig dacos vagy! – kontráz tá a kisöccse (póniló-effektus).

- Én már ilyen vagyok! (=kialakult személyiség) – adja meg a végső érvet ahhoz, hogy ne is reménykedjünk benne, hogy feladja.

Hát ne is. Kell az akarat a mai világban.