Könyvek, könyvek, könyvek…

Egyik kedves szenvedélyemnek hódoltam a minap. Szüleim – szintén zenész...izé... könyvbarát - garázsából pakoltam elő jó pár könyvesdobozt. Majd egy évtizede vártak arra, hogy újra napvilágot lássanak. Ez már az utolsó előtti adag. Ahogy jut egy kis pénz, új könyvespolcsor kerül az új lakásba, valamint én, aki már nyálcsorgatva várom, hogy mikor pakolgathatok újabb adag könyveket. Az új polcokkal pedig új koncepciók is születnek. Most például az, hogy a keleti gyűjtemény darabjait térképszerűen helyezem el a polcokon, azaz a különböző keleti kultúrákról hírt adó kötetek egymáshoz képest úgy helyezkednek el, ahogyan a térképen is megtalálhatjuk őket. A könyvekhez fűződő szenvedélyes szeretetemen kívül az is motivál a könyvpakolásban, hogy még a gyermekeim gyerekkorában szeretném megtalálni a gyerekkori könyveimet. Ez az aktuális adaggal részint sikerült is, kivéve azt a kettőt*, amire legjobban fáj a fogam (igazából évek óta tudom, hogy az utolsó dobozban lesznek). Helyettük találtam rengeteg más kincset. Apukám tinédzserkori Jules Verne sorozatát (kisfiam le is csapott A tizenötéves kapitányra), régi Galaktika magazinokat Anyukám gyűjtéséből, Durrell-könyveket, dédnagymamám-nagymamám receptes füzeteit (ezeket beszkennelem majd, és szépen sorra főzöm belőle az ételeket, a leveseken kezdve a sort. Mert fogásonként külön írták a füzeteket, gyönyörű gyöngybetűkkel, dőlt írással, fekete tintával. Ilyen a címkefelhő a 20. század elején! És hát néhány olyan kötet is a kezembe akadt, amihez nagy képzelő erőre van szükség, ha velük kapcsolatban szeretnénk választ kapni a következő égető kérdésekre: mért születtek meg? Ki olvasta egykor és ki olvassa ma? Az örökkévalóság reményében rótta-e a sorokat a szerző a papírra? Ízelítőül néhány cím: Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőivel 1941-1945 (1958-ból, tele „autentikus” szöveggel), Hasznos tanácsok a Hitopadésa meséiből (azt nem találtam, hogy hogyan jöjjünk ki a fizetésünkből gazdasági válság esetén, de mégcsak egy tuti paleós recept se volt benne sehol.) És a személyes kedvencem: A közigazgatás társadalmi problémái a mai Indiában (1986). Sejtésem szerint több száz oldalon arról lehet szó benne, hogy durvára senki nem csinál semmit. Megszereztem viszont a Húgom képregényes könyvét, amire annyira irigykedtem. És megtaláltam a rajzfüzetét is, aminek az első lapján egy lány fejéből gondolatfelhő pattan ki, amiben egy kutya van. Egyértelmű az üzenet: kutyát szeretett volna. Azóta állatorvos lett…

 Bableves

Nyilván nem találom fel vele a spanyolviaszt, de szeretném, ha a gyerekeim emlékeznének rá, hogy milyenek is voltak a gyerekkori ízeik. Bächer Iván írta, hogy a családjában senki nem jegyezte le a paradicsompüré receptjét, az annyira magától értetődő volt. És tessék, most nem sikerül reprodukálni azt a régi finom ízt. 
A bablevesben nem szeretem se a csipetkét, se a krumplit. Legalább kisebb a szénhidrát-tartalma. Ezt a mostani levest bográcsban főztem. 



Hozzávalók 
füstölt csülök, vagy sonka
bab (előző este beáztatva)
sárgarépa
fehérrépa
petrezselyem
 A rántáshoz 
olaj
liszt
pirospaprika
fokhagyma 

Feltesszük a babot főni a füstölt hússal együtt. Egy jó óra múlva hozzáadjuk a zöldségeket.

 Közben elkészítjük a rántást. Megfuttatjuk rajta a fokhagymát, majd ha kihűlt, hozzáadjuk a pirospaprikát is (hogy meg ne égjen). Ha a zöldségek megpuhultak, beletesszük a rántást a levesbe és legalább 10 percig főzzük (tovább is lehet) 

A végén megszórjuk az apróra vágott petrezselyemmel. Tejföllel tálaljuk.

Tojásmentes. 
Tejfehérjementes. 

 A könyvesboltokhoz életem párja is meglehetősen vonzódik. Hogy mást ne mondjak, az első randevúnk is egy könyvesboltban esett. Azóta is rendszeresen találkozunk könyvesboltban, arra való tekintettel, hogy ott várjuk be egymást, és aztán együtt jöjjünk haza. Mivel általában rám kell várni, így a férjem már több könyvet olvasott ki a boltban álldogálva. Legutóbb úgy esett, hogy én vártam őrá. Épp tanév eleje volt, a bolt bejárata mellett rögtön leárazott nyelvkönyvek voltak (nyelvtanár – is – vagyok). Köztük egy olasz könyv (hobbiolasztanuló vagyok, az utóbbi másfél évben a 6. leckéig jutottam). Méghozzá az volt a címe, hogy Gasztrokulturális kalandozások Olaszországban (gasztroblogger vagyok). Magyar szövegekkel, fotókkal, nyelvtani és szókincs feladatokkal, sok ismerettel és szép színes képekkel. Találja ki a kedves Olvasó, hogy hátam mögött a szeptemberi iskolakezdés minden örömével és kínjával, a zsebemben meglehetősen kevés konyhapénzzel vajon otthagytam-e a könyvet a boltban? Naná, hogy nem! Gyorsan a pénztárhoz siettem vele, és elővettem a bankkártyámat. Ekkor autóajtó-csapódást hallottam, lelki szemeim előtt már láttam is, hogyan bukom le a férjem előtt, hogy ilyen könnyelműséget művelek. Ijedtemben kiesett a kezemből a fizetőeszköz. Láttam, hogy a könyvesboltos fiúnak rosszul esett, hogy csak úgy elé hajítottam a bankkártyát.
- Jajj, már azt hittem, a férjem jött meg, és félek, mit szól, hogy csak úgy költöm a pénzt. – a költekező, unatkozó háziasszony szerepe hihetőnek tűnik ezen a környéken. Azt mégiscsak zsenánsnak éreztem, hogy a fizetésem maradék részeit költöm itt el.
 - Hát persze, persze – mondta megértő mosollyal az arcán.
- Én pedig szépen ártatlanul tovább fogok nézelődni itt, a táskámban a könyvvel – zártam le a beszélgetést (kint ugyanis viharos szél fújt).
- Természetesen! – mondta ő.
Hát erre szoktuk azt mondani a Húgommal, hogy Livin’ on the edge…. azaz két végéről a gyertyát.

*A két keresett könyv Bogáti Pétertől való, Az ágasvári csata és A hóvirág másodkormányosa jelenti a címük.