- Főtt kukorica,
Maaaais!!!!! – már a balatoni nyaralás előtt a fülembe csengett tavalyról az
olyan sokat hallott két szó és a dallam, amin eléneklik. Kiszuperált-átalakított
campingkerékpáron tolja a két fiú a műanyagdobozokat, és kínálja belőle a finom
csemegét, miközben csilingelnek is. Ambivalensek az érzéseim: a szunyókálásomba-pihenésembe
nem egyszer belerondítanak, ugyanakkor örülök, hogy ezek a fiatalok
pénzkereseti lehetőséghez jutnak. A fél strand velük együtt énekli a két szót,
a cocco, coccobello magyar változatát, mondom, hogy fülbemászó a dallam, még ha
idegesítő is – mint a legtöbb sláger. Ráadásul számtalan humorizálásra ad
alkalmat.
- A szakállas fiú mért
csak magyarul mondja?
- Mert nem beszél idegen
nyelveket. – szól szarkasztikus magyarázatom. Sőt, gondolatban számtalanszor
eljátszom a jelenetet, hogy odamegyek a kétnyelvűhöz és megkérdezem: tessék
mondani, hogy van a főtt kukorica németül?
- Mais, ma is! –
incselkednek ki a vízből a magyar gyerekek az egyik árussal (nem az enyémek).
- Holnap is! Bizony! –
mondja, és tényleg ott van, mindennap rendületlen lelkesedéssel tolja a
bringuszt. Buzgalma indokolt, szerény számításaim szerint milliós nagyságrendű
tétellel szállnak ki a szezonból (ami jobb, mint a tavalyi, ezt ő mondta, a
mojito-árus pedig rosszabb évre panaszkodik). A kukoricát kissé borsos áron
kínálják. De hát minden drága itt a magyar tenger partján, úgy kalkulálhatunk,
hogy bármit veszünk, fagyit, jégkrémet, lángost, palacsintát, kürtőskalácsot,
vagy kisfiam vágyainak netovábbját, azaz vattacukrot, az 400-500 forintba fog
kerülni adagonként. Így hát a következő ajánlatot teszem gyermekeimnek:
- Akkor a Balaton-parton
mindennap kérhettek valamit, de jól gondoljátok meg, hogy mit és mikor, mert ha
kikértétek, akkor utána már legfeljebb a zsebpénzetekből vehettek mást
magatoknak. Én pedig ezt jól meggondolnám, mert hazafelé bemegyünk Kapolcsra és
hátha ott láttok olyasmit, amit inkább megvennétek.
A jól bevált hűtőtáska és
a hazai biztosítják az ellátmányt amúgy. Nagymamájuk pedig induláskor a kezükbe
nyomott még egy-egy kékhasút is vattacukrozás végett.
A megállapodásunk jó
politikának bizonyul, a gyerekek alaposan végiggondolták, mit kérjenek, mire
költsenek. Nincs felesleges sóvárgás, folytonos nyúzás. Az első választás mi
más is lehetne, mint a vattacukor.
-
Na, itt a boldogság,
Balaton és vattacukor? - kérdezem rózsaszínszakállú kisfiamat.
-
Nem azért örülök,
hanem mert a családommal vagyok! – mondja ő. Mi pedig az apjával szépen
olvadásnak indulunk, mint mojitóban a jég, és nem a majd 40 fokos melegtől.
Mi is lehet a kapocs a
mákos pite és a kukorica között? Nos, nemrégiben láttam egy meglepő párosítást
a gasztroangyalban: a tirpák vidék egyik hajdani finomsága volt a cukros mákkal
megszórt főtt kukorica. Még nem próbáltam ki, de úgy képzelem jó lehet, végül
is a kukorica is olyan, mint a gabona, azaz egy mákos tésztával állunk szemben
plusz ízekkel. A kamrám polcain elterülő mákból azonban mégsem ezt, hanem egy
jó kis mákos pitét készítettem.
Mákos pite
Hozzávalók
A tésztához
30 dkg liszt
22 dkg margarin
3 tojássárgája
1-2 ek. tejföl
A töltelékhez
40 deka darált mák
30 dkg cukor
3 tojássárgája
4-6 tojásfehérje
1 citrom
1 cs vaníliás cukor
5 dkg vaj
3 ek. baracklekvár
Nyári szezonban egy-két
szem friss sárgabarack
A tészta összetevőit
összegyúrjuk, hideg helyen pihentetjük.
Közben összeállítjuk a
tölteléket: a mákot a cukorral és egy kis vízzel, valamint a barackokkal
összefőzzük. A tűzről levéve hozzáadjuk a vajat, a tojások sárgáját, a citrom
héját és levét, a vaníliás cukrot és a baracklekvárt.
Felverjük a
tojásfehérjéket habnak és óvatosan azt is a töltelékhez keverjük.
A tésztát egy kisebb és
egy nagyobb részre osztjuk.
A tésztacipókat
kinyújtjuk, a nagyobbikat kivajazott tepsibe fektetjük. Ráhelyezzük a
tölteléket, majd befedjük a vékonyabb tésztalappal.
Villával megszurkáljuk és 175
fokon 45-50 perc alatt világosra sütjük.
Tálaláskor porcukorral
megszórjuk a tetejét.
Tejfehérjementesen Liga
margarinnal.
Viszketett a pénz
kisebbikem zsebében, viszketett nagyon. Így esett, hogy megnéztük a bazársori
vízipisztolyokat és meg is vette zsebpénzének maradék részeiből a legnagyobbat.
Ezen kicsit elfilozofáltunk, hogy jól tette-e vajon. Én azon az állásponton
voltam, hogy az embernek el kell követnie hibákat, hogy megtanulja kezelni a
pénzét. És hát az is egy szempont, hogy felnőttkorában majd elmondhatja
magáról, hogy övé volt a Part legnagyobb fegyvere. Amit különben határtalanul
megszeretett. Ez biztosan genetikus, a férfiaknak a fegyverekhez való
kötődésük. Különben mi más magyarázná, hogy amikor megérkeztünk
szálláshelyünkre, maga mellé fektette a vállról indítható rakétakilövőt és
barátságos hangon (ahogyan a kezemből alakított aNyúlhoz szokott szólni amúgy,
amikor elmondja neki a titkait) így szólt hozzá:
- Ezentúl itt fogsz lakni
velünk!
És hogy mi lett a kapolcsi
vásárban? Hát nem lett nyálcsorgatás. Mert sajnos úgy alakult, hogy oda se
ballagtunk.
Csak gyorsan búcsút
vettünk a Balatontól a kukoricaárus szavaival, mint ahogyan az, egy nehéz nap
végén így köszönt el egyik utolsó vevőjétől:
- Cső!
Utózönge: míg ezeket a
sorokat róttam, és már-már meghatottság homályosította el a köztem és a
képernyő közötti teret, oltári veszekedés zaja hallatszott a gyerekszoba felől.
A szokásos koreográfia: az egyik idegesíti a másikat, az meg odacsap, odalök.
Zokogás, könnyek. Fenn és lent az érzelmi hullámvasúton. Ilyen ez a popszakma.
A receptet egy szuperjó
receptgyűjteményből vettem, amit egy kedves barátnőmtől kaptam, arravaló
tekintettel, hogy gyerekkorom ízei nyugat-dunántúliak. A Kisalföld receptjei a
címe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése