Fociskártya: Epilógus 2.

Gokartozni mentünk a minap. Először.
- Jajj. el sem hiszem,. hogy mindjárt go-kartozni fogok! - szólt az aprónépaz autóban a hátunk mögül. Annyira izgult, hallottam a hangocskáján.
Kiderült a go-kart pályán, hogy az aprónép méreten aluli apróhal, nem ülhet be a go-kartba, nem éri el a lába a pedált. Így nem maradt más hátra, minthogy megnézze, amint nővére és édesapja az ajándékba kapott két jegy fejében sisakot kapnak a fejükre, végigszáguldanak a pályán és adrenalintól remegő térdekkel lejönnek onnan. Nagy önfegyelem kellett ehhez, a torokfojtogató szomorúságtól még a kedves pénztáros lány által felajánlott túrórudi sem kellett.
Még jó, hogy jött a mentőötlet: amennyibe a jegy került volna, azért az összegért kap fociskártyát. Kisfiam arca széles mosolyra derült. A kártya természetesen 5 perces hatótávolságon belül kapható is volt.
Mondom, hogy jó dolog ez a fociskártya!

Fociskártya EPILÓGUS

Azokat a kártyákat, amik még nem kerültek gyermekem birtokába, szépen lerajzolja magának. Még mondja valaki, hogy haszontalan papírfecnikről van szó...

Fociskártya, avagy mit adnál egy piros gémkapocsért?

 - Nem, fociskártyát nem vagyok hajlandó venni. – bizony, minket is elért a fiús szülők pénztárcáját kifosztó, a gyerekek rajongását kihasználó nagyszerű találmány, a fociskártya. Annyira bosszant, hogy papírfecnikért fizettetnek ki ezres nagyságrendű összegeket, hogy megmakacsoltam magam és nem akarok kifutni a focipályára, azaz nem vagyok hajlandó beszállni a ringbe. Még akkor sem, ha nagyon is egyetértek azzal a rádióban beszélő nagymamával, aki azt mondta, hogy ő a szülők rosszallása ellenére is megvette a barbie-babát az unokájának, mert ő nem szereti, ha egy gyerek sóvárog. Hát ez a két érzés csap össze a lelkemben és győz a nyakas magyar, hülye azért nem vagyok. Így aztán mindenki azzal főz, amije van, Vekerdy Tamás gyermekei macikkal barbiztak, az én gyermekem pedig barátaitól kapott az ő duplikátumaikból egy pár darabot. Valakitől a felmenői közül pedig üzleti érzéket is. Nem én voltam! Talán a nagymamám, aki a háború előtti időben leányanya gyermekeként pénzért mutogatott baglyot. Vagy kisfiam nagynénje, aki legendásan tud alkudozni. Törökországban töltötte gyerekkora egy részét ugyanis. Édesapánk pedig nem akart direktben nemet mondani a folyton-folyvást felmerülő kívánságokra, ezért lehetetlenül kis összegeket határozott meg elérendő vételárként. A csúcsot, ha jól emlékszem, az eredeti ár ötöde tartja. 
Szóval addig-addig cserélgette csemetém a kártyáit, amíg egy laza év alatt több mint 200-ra növelte a gyűjteményét. Hm. Ma is elmesélte legújabb szerzeményét: elcserélte Fabregast egy Bale-ért. Az nagyon ritka és értékes.
- Hát ki az a Bél? – kérdezte a tudatlan Anya.
- A Real Madrid legújabb sztárja.
- És ki az a hülye, aki hajlandó volt erre a cserére? – értetlenkedem, hátha közelebb jutok a megfejtéshez, hogyan lehet meggazdagodni.
- Hát én! – vágja ki a trompfot kisfiam.
 Úgy kellett minket Apjával együtt előszedni a vacsoraasztal alól.

 Pirított mogyorórémes torta

Van, aki a fociskártyákat gyűjti, van, aki a tortákat. Van, aki meg a mérleg-fiúkat (apukám, férjem, fiam mérleg). A családban négy fiúnak is ősszel van a születésnapja, így összegyűltünk nálunk egy négytortás ünneplésre. A választásom a nagymamám nemrég fellelt füzetében talált mogyorótortára esett.

Hozzávalók 
A tésztához 
8 tojás fehérje
28 dkg törökmogyoró
28 dkg porcukor
8 ek liszt

A krémhez 
8 tojás sárgája
8 ek cukor
10 dkg étcsokoládé
egy marék darált mogyoró
22 deka vaj

A mogyorót átpirítjuk egy teflonedényben és ledaráljuk.

A tésztához felverjük a tojásfehérjéket kemény habnak, majd lazán belekeverjük a cukrot és a mogyorót és a lisztet. 

Kis kapcsos tortaformában két lapban megsütjük. A sütőt 150 fokra állítjuk be a sütési idő kb. 20-25 perc. 

A krémhez a tojássárgájákból a cukorral lassú tűzön, vastag talpú lábosban krémet főzünk. Amikor kész (forrpontig szabad hevíteni), félrehúzzuk a tűzről, és beletördeljük a csokoládét.

Ha kihűlt, hozzákeverjük a darált mogyorót és a vajat. Ezzel a krémmel töltjük, vonjuk be a tortát.

Ízlés szerint díszítjük. Én most villával kis tejszínhabfelhőcskéket bigyesztettem a torta szélére.

Figyelem! a termék meglehetősen nagy nyomokban mogyorót tartalmazhat!

Kyle MacDonald kanadai blogger felelevenítette a „Többet jobbért” című gyerekjátékot, amelynek a lényege, hogy egy kis értékű tárgyat mindig egy kicsit értékesebbre kell cserélni. Kyle először egy piros gémkapocs kapcsán tette fel a kérdést: „mit adnál érte?” Az első csere során egy hal alakú tollat kapott a gémkapocsért. Kyle 2005 és 2006 nyara között 14 lépésben cserélte el egyre értékesebb tárgyait, míg végül egy filmszerepért cserébe egy házat kapott.
Hát nem a barkács-szakkörben tanították meg neki, hogyan kell gémkapocsból házat csinálni!

Persze, hogy kisfiúnk lelkesedése levett minket a lábunkról. A könnyelműbb Apa már vett egy csomaggal a kártyákból, és már én is tettem egy ígéretet egy csomagra. Már csak egy keveset kell aludni és unokája névnapjára Mama gyűjtőalbumot vesz. Így kell ezt csinálni! Remélhetőleg az üzleti érzék marad és gondtalan öreg napjainknak nézünk elébe.

EPILÓGUS: azokat a kártyákat, amik még nem kerültek gyermekem birtokába, szépen lerajzolja magának. Még mondja valaki, hogy haszontalan papírfecnikről van szó...

Gokartozni mentünk a minap. Először.
- Jajj. el sem hiszem,. hogy mindjárt go-kartozni fogok! - szólt az aprónépaz autóban a hátunk mögül. Annyira izgult, hallottam a hangocskáján.
Kiderült a go-kart pályán, hogy az aprónép méreten aluli apróhal, nem ülhet be a go-kartba, nem éri el a lába a pedált. Így nem maradt más hátra, minthogy megnézze, amint nővére és édesapja az ajándékba kapott két jegy fejében sisakot kapnak a fejükre, végigszáguldanak a pályán és adrenalintól remegő térdekkel lejönnek onnan. Nagy önfegyelem kellett ehhez, a torokfojtogató szomorúságtól még a kedves pénztáros lány által felajánlott túrórudi sem kellett.
Még jó, hogy jött a mentőötlet: amennyibe a jegy került volna, azért az összegért kap fociskártyát. Kisfiam arca széles mosolyra derült. A kártya természetesen 5 perces hatótávolságon belül kapható is volt.
Mondom, hogy jó dolog ez a fociskártya!

A mogyorótorta a képen leghátul látható.

 

Könyvek, könyvek, könyvek…

Egyik kedves szenvedélyemnek hódoltam a minap. Szüleim – szintén zenész...izé... könyvbarát - garázsából pakoltam elő jó pár könyvesdobozt. Majd egy évtizede vártak arra, hogy újra napvilágot lássanak. Ez már az utolsó előtti adag. Ahogy jut egy kis pénz, új könyvespolcsor kerül az új lakásba, valamint én, aki már nyálcsorgatva várom, hogy mikor pakolgathatok újabb adag könyveket. Az új polcokkal pedig új koncepciók is születnek. Most például az, hogy a keleti gyűjtemény darabjait térképszerűen helyezem el a polcokon, azaz a különböző keleti kultúrákról hírt adó kötetek egymáshoz képest úgy helyezkednek el, ahogyan a térképen is megtalálhatjuk őket. A könyvekhez fűződő szenvedélyes szeretetemen kívül az is motivál a könyvpakolásban, hogy még a gyermekeim gyerekkorában szeretném megtalálni a gyerekkori könyveimet. Ez az aktuális adaggal részint sikerült is, kivéve azt a kettőt*, amire legjobban fáj a fogam (igazából évek óta tudom, hogy az utolsó dobozban lesznek). Helyettük találtam rengeteg más kincset. Apukám tinédzserkori Jules Verne sorozatát (kisfiam le is csapott A tizenötéves kapitányra), régi Galaktika magazinokat Anyukám gyűjtéséből, Durrell-könyveket, dédnagymamám-nagymamám receptes füzeteit (ezeket beszkennelem majd, és szépen sorra főzöm belőle az ételeket, a leveseken kezdve a sort. Mert fogásonként külön írták a füzeteket, gyönyörű gyöngybetűkkel, dőlt írással, fekete tintával. Ilyen a címkefelhő a 20. század elején! És hát néhány olyan kötet is a kezembe akadt, amihez nagy képzelő erőre van szükség, ha velük kapcsolatban szeretnénk választ kapni a következő égető kérdésekre: mért születtek meg? Ki olvasta egykor és ki olvassa ma? Az örökkévalóság reményében rótta-e a sorokat a szerző a papírra? Ízelítőül néhány cím: Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőivel 1941-1945 (1958-ból, tele „autentikus” szöveggel), Hasznos tanácsok a Hitopadésa meséiből (azt nem találtam, hogy hogyan jöjjünk ki a fizetésünkből gazdasági válság esetén, de mégcsak egy tuti paleós recept se volt benne sehol.) És a személyes kedvencem: A közigazgatás társadalmi problémái a mai Indiában (1986). Sejtésem szerint több száz oldalon arról lehet szó benne, hogy durvára senki nem csinál semmit. Megszereztem viszont a Húgom képregényes könyvét, amire annyira irigykedtem. És megtaláltam a rajzfüzetét is, aminek az első lapján egy lány fejéből gondolatfelhő pattan ki, amiben egy kutya van. Egyértelmű az üzenet: kutyát szeretett volna. Azóta állatorvos lett…

 Bableves

Nyilván nem találom fel vele a spanyolviaszt, de szeretném, ha a gyerekeim emlékeznének rá, hogy milyenek is voltak a gyerekkori ízeik. Bächer Iván írta, hogy a családjában senki nem jegyezte le a paradicsompüré receptjét, az annyira magától értetődő volt. És tessék, most nem sikerül reprodukálni azt a régi finom ízt. 
A bablevesben nem szeretem se a csipetkét, se a krumplit. Legalább kisebb a szénhidrát-tartalma. Ezt a mostani levest bográcsban főztem. 



Hozzávalók 
füstölt csülök, vagy sonka
bab (előző este beáztatva)
sárgarépa
fehérrépa
petrezselyem
 A rántáshoz 
olaj
liszt
pirospaprika
fokhagyma 

Feltesszük a babot főni a füstölt hússal együtt. Egy jó óra múlva hozzáadjuk a zöldségeket.

 Közben elkészítjük a rántást. Megfuttatjuk rajta a fokhagymát, majd ha kihűlt, hozzáadjuk a pirospaprikát is (hogy meg ne égjen). Ha a zöldségek megpuhultak, beletesszük a rántást a levesbe és legalább 10 percig főzzük (tovább is lehet) 

A végén megszórjuk az apróra vágott petrezselyemmel. Tejföllel tálaljuk.

Tojásmentes. 
Tejfehérjementes. 

 A könyvesboltokhoz életem párja is meglehetősen vonzódik. Hogy mást ne mondjak, az első randevúnk is egy könyvesboltban esett. Azóta is rendszeresen találkozunk könyvesboltban, arra való tekintettel, hogy ott várjuk be egymást, és aztán együtt jöjjünk haza. Mivel általában rám kell várni, így a férjem már több könyvet olvasott ki a boltban álldogálva. Legutóbb úgy esett, hogy én vártam őrá. Épp tanév eleje volt, a bolt bejárata mellett rögtön leárazott nyelvkönyvek voltak (nyelvtanár – is – vagyok). Köztük egy olasz könyv (hobbiolasztanuló vagyok, az utóbbi másfél évben a 6. leckéig jutottam). Méghozzá az volt a címe, hogy Gasztrokulturális kalandozások Olaszországban (gasztroblogger vagyok). Magyar szövegekkel, fotókkal, nyelvtani és szókincs feladatokkal, sok ismerettel és szép színes képekkel. Találja ki a kedves Olvasó, hogy hátam mögött a szeptemberi iskolakezdés minden örömével és kínjával, a zsebemben meglehetősen kevés konyhapénzzel vajon otthagytam-e a könyvet a boltban? Naná, hogy nem! Gyorsan a pénztárhoz siettem vele, és elővettem a bankkártyámat. Ekkor autóajtó-csapódást hallottam, lelki szemeim előtt már láttam is, hogyan bukom le a férjem előtt, hogy ilyen könnyelműséget művelek. Ijedtemben kiesett a kezemből a fizetőeszköz. Láttam, hogy a könyvesboltos fiúnak rosszul esett, hogy csak úgy elé hajítottam a bankkártyát.
- Jajj, már azt hittem, a férjem jött meg, és félek, mit szól, hogy csak úgy költöm a pénzt. – a költekező, unatkozó háziasszony szerepe hihetőnek tűnik ezen a környéken. Azt mégiscsak zsenánsnak éreztem, hogy a fizetésem maradék részeit költöm itt el.
 - Hát persze, persze – mondta megértő mosollyal az arcán.
- Én pedig szépen ártatlanul tovább fogok nézelődni itt, a táskámban a könyvvel – zártam le a beszélgetést (kint ugyanis viharos szél fújt).
- Természetesen! – mondta ő.
Hát erre szoktuk azt mondani a Húgommal, hogy Livin’ on the edge…. azaz két végéről a gyertyát.

*A két keresett könyv Bogáti Pétertől való, Az ágasvári csata és A hóvirág másodkormányosa jelenti a címük.

Segítsüti – diós aprósütemény-válogatás biodióból

A dió a szimbólumok nyelvén a jövőbe, a felnövekvő gyermekbe vetett hitet jelenti.

 

Ha ősz, akkor segítsüti. Ha ősz, akkor dió.

Segítsüti, mert a süti segít – idén a Rett-szindrómás gyerekeknek. Ez egy veleszületett, nem öröklődő központi idegrendszer rendellenesség, elsősorban kislányokat érint. Értelmi fogyatékossággal, mozgássérüléssel, néha autisztikus tünetekkel is járó agyfejlődási rendellenesség. Keveset tudunk róla. De azt nagyon is, hogy segítségre van szükség. Fejlesztésre, óvodára, iskolára.

Dió, mert a dió finom és tele van ásványi anyagokkal.. Ráadásul bio. Honnan tudom biztosan? Onnan, hogy a mi kertünkben termett és itt még csak a közelben sem volt semmiféle permetezés soha.

Most összefogtak ők ketten. Kell hozzá egy harmadik, nagyon fontos összetevő, a licitáló. Süssünk ki valami jót együtt!

A süteményekkel már találkozhattatok ezeken a hasábokon: moszkauer,vaníliáskifli, diós puszedli..

Főzzenek és egyenek együtt a családjukkal

....mindenkinek joga van az egészséges élelmiszerhez

Ezek a szlogenek az Oscar-díjra jelölt Élelmiszeripar Rt. című dokumentum film végén olvashatóak-hallhatóak sok másik között.
Nyilvánvaló dolgok, vagy legalább is annak látszanak. Nyilvánvaló az is, hogy a tehén füvet eszik, a gazda pedig elteszi a magokat, hogy a jövő évi termés érdekében legyen mit elvetnie, és ezért nem törnek rá egy (monopolhelyzetben levő) magáncég nyomozói, majd perlik be és lehetetlenítik el. Vagy mégsem? Elképesztő egy film, döbbenetes adatokkal. Amerikában készült 2009-ben. Olyan információk sorjáznak egymás után, hogy többször is vissza kell tekerni, hogy az ember jól értette-e vajon. Egy példa: a 2000 után született generáció majd minden harmadik tagja szenved majd - egy részük máris - korai cukorbetegségben (a kisebbségeknél 50%-os ez az arány) a különféle adalékanyagok, túlcukrozás miatt. A néző érzelmi amplitúdója meglehetősen széles skálát jár be az elejétől a végigtartó hüledezéstől a kétségbeesésen, elkeseredésen, könnyeken át (amerikai film), a dühtől összeszorított ökölig.

A filmet a Pozitívnap honlapon találtam, a youtube-on megnézhető.

Mákos pite

- Főtt kukorica, Maaaais!!!!! – már a balatoni nyaralás előtt a fülembe csengett tavalyról az olyan sokat hallott két szó és a dallam, amin eléneklik. Kiszuperált-átalakított campingkerékpáron tolja a két fiú a műanyagdobozokat, és kínálja belőle a finom csemegét, miközben csilingelnek is. Ambivalensek az érzéseim: a szunyókálásomba-pihenésembe nem egyszer belerondítanak, ugyanakkor örülök, hogy ezek a fiatalok pénzkereseti lehetőséghez jutnak. A fél strand velük együtt énekli a két szót, a cocco, coccobello magyar változatát, mondom, hogy fülbemászó a dallam, még ha idegesítő is – mint a legtöbb sláger. Ráadásul számtalan humorizálásra ad alkalmat.

- A szakállas fiú mért csak magyarul mondja?

- Mert nem beszél idegen nyelveket. – szól szarkasztikus magyarázatom. Sőt, gondolatban számtalanszor eljátszom a jelenetet, hogy odamegyek a kétnyelvűhöz és megkérdezem: tessék mondani, hogy van a főtt kukorica németül?

- Mais, ma is! – incselkednek ki a vízből a magyar gyerekek az egyik árussal (nem az enyémek).

- Holnap is! Bizony! – mondja, és tényleg ott van, mindennap rendületlen lelkesedéssel tolja a bringuszt. Buzgalma indokolt, szerény számításaim szerint milliós nagyságrendű tétellel szállnak ki a szezonból (ami jobb, mint a tavalyi, ezt ő mondta, a mojito-árus pedig rosszabb évre panaszkodik). A kukoricát kissé borsos áron kínálják. De hát minden drága itt a magyar tenger partján, úgy kalkulálhatunk, hogy bármit veszünk, fagyit, jégkrémet, lángost, palacsintát, kürtőskalácsot, vagy kisfiam vágyainak netovábbját, azaz vattacukrot, az 400-500 forintba fog kerülni adagonként. Így hát a következő ajánlatot teszem gyermekeimnek:

- Akkor a Balaton-parton mindennap kérhettek valamit, de jól gondoljátok meg, hogy mit és mikor, mert ha kikértétek, akkor utána már legfeljebb a zsebpénzetekből vehettek mást magatoknak. Én pedig ezt jól meggondolnám, mert hazafelé bemegyünk Kapolcsra és hátha ott láttok olyasmit, amit inkább megvennétek.

A jól bevált hűtőtáska és a hazai biztosítják az ellátmányt amúgy. Nagymamájuk pedig induláskor a kezükbe nyomott még egy-egy kékhasút is vattacukrozás végett.

A megállapodásunk jó politikának bizonyul, a gyerekek alaposan végiggondolták, mit kérjenek, mire költsenek. Nincs felesleges sóvárgás, folytonos nyúzás. Az első választás mi más is lehetne, mint a vattacukor.

-        Na, itt a boldogság, Balaton és vattacukor? - kérdezem rózsaszínszakállú kisfiamat.

-        Nem azért örülök, hanem mert a családommal vagyok! – mondja ő. Mi pedig az apjával szépen olvadásnak indulunk, mint mojitóban a jég, és nem a majd 40 fokos melegtől.

Mi is lehet a kapocs a mákos pite és a kukorica között? Nos, nemrégiben láttam egy meglepő párosítást a gasztroangyalban: a tirpák vidék egyik hajdani finomsága volt a cukros mákkal megszórt főtt kukorica. Még nem próbáltam ki, de úgy képzelem jó lehet, végül is a kukorica is olyan, mint a gabona, azaz egy mákos tésztával állunk szemben plusz ízekkel. A kamrám polcain elterülő mákból azonban mégsem ezt, hanem egy jó kis mákos pitét készítettem.

Mákos pite

Hozzávalók

A tésztához

30 dkg liszt

22 dkg margarin

3 tojássárgája

1-2 ek. tejföl

A töltelékhez

40 deka darált mák

30 dkg cukor

3 tojássárgája

4-6 tojásfehérje

1 citrom

1 cs vaníliás cukor

5 dkg vaj

3 ek. baracklekvár

Nyári szezonban egy-két szem friss sárgabarack

A tészta összetevőit összegyúrjuk, hideg helyen pihentetjük.

Közben összeállítjuk a tölteléket: a mákot a cukorral és egy kis vízzel, valamint a barackokkal összefőzzük. A tűzről levéve hozzáadjuk a vajat, a tojások sárgáját, a citrom héját és levét, a vaníliás cukrot és a baracklekvárt.

Felverjük a tojásfehérjéket habnak és óvatosan azt is a töltelékhez keverjük.

A tésztát egy kisebb és egy nagyobb részre osztjuk.

A tésztacipókat kinyújtjuk, a nagyobbikat kivajazott tepsibe fektetjük. Ráhelyezzük a tölteléket, majd befedjük a vékonyabb tésztalappal.

Villával megszurkáljuk és 175 fokon 45-50 perc alatt világosra sütjük.

Tálaláskor porcukorral megszórjuk a tetejét.

Tejfehérjementesen Liga margarinnal.

Viszketett a pénz kisebbikem zsebében, viszketett nagyon. Így esett, hogy megnéztük a bazársori vízipisztolyokat és meg is vette zsebpénzének maradék részeiből a legnagyobbat. Ezen kicsit elfilozofáltunk, hogy jól tette-e vajon. Én azon az állásponton voltam, hogy az embernek el kell követnie hibákat, hogy megtanulja kezelni a pénzét. És hát az is egy szempont, hogy felnőttkorában majd elmondhatja magáról, hogy övé volt a Part legnagyobb fegyvere. Amit különben határtalanul megszeretett. Ez biztosan genetikus, a férfiaknak a fegyverekhez való kötődésük. Különben mi más magyarázná, hogy amikor megérkeztünk szálláshelyünkre, maga mellé fektette a vállról indítható rakétakilövőt és barátságos hangon (ahogyan a kezemből alakított aNyúlhoz szokott szólni amúgy, amikor elmondja neki a titkait) így szólt hozzá:

- Ezentúl itt fogsz lakni velünk!

És hogy mi lett a kapolcsi vásárban? Hát nem lett nyálcsorgatás. Mert sajnos úgy alakult, hogy oda se ballagtunk.

Csak gyorsan búcsút vettünk a Balatontól a kukoricaárus szavaival, mint ahogyan az, egy nehéz nap végén így köszönt el egyik utolsó vevőjétől:

- Cső!

Az élethez kell egy kis szerencse….

Utózönge: míg ezeket a sorokat róttam, és már-már meghatottság homályosította el a köztem és a képernyő közötti teret, oltári veszekedés zaja hallatszott a gyerekszoba felől. A szokásos koreográfia: az egyik idegesíti a másikat, az meg odacsap, odalök. Zokogás, könnyek. Fenn és lent az érzelmi hullámvasúton. Ilyen ez a popszakma.  

A receptet egy szuperjó receptgyűjteményből vettem, amit egy kedves barátnőmtől kaptam, arravaló tekintettel, hogy gyerekkorom ízei nyugat-dunántúliak. A Kisalföld receptjei a címe.