Görög quiche

Első hallásra nyári ételnek tűnik – az is lehet - én mégis most télen ajánlom. Hogy emlékeztessen a meleg nyárra. Hogy könnyű ebédül szolgáljon Szenteste (mi legalább is ilyenkor valami egyszerűbbet eszünk délben, igaz, vacsorára is). Vagy a szilveszteri büféasztalt díszítse, hiszen hidegen is, melegen is jó. És mindent lehet kapni télen is hozzá.

Hozzávalók

Kész leveles tészta

3 egész tojás

30 deka tejföl

20-30 deka feta sajt

Egy marék koktélparadicsom

1 fej édes lilahagyma

1 marék fekete olajbogyó (a törökre esküszöm, és szeretem hogy görögök és törökök kibékülnek a sütőtálamban)

Frissen őrölt fekete bors

(oregánó)

A fodrosszélű jénait (vagy sima tortaformát, tepsit, ami akad), kikenjük margarinnal. Belefektetjük a leveles tésztát. A széleit levágjuk, kibéleljük az üres részeket. Ha sütőpapírral együtt árulják a tésztát, akkor azzal együtt tesszük a sütőedénybe, margarinozni nem kell.

Apróra vágjuk a lilahagymát, felkockázzuk a fetasajtot, félbevágjuk a koktélparadicsomokat.

A tojásokat felverjük, összekeverjük a tejföllel, belekeverünk egy kis feketeborsot is. Oregánóval is fűszerezhetjük.

Beletesszük a masszába a fetát, a hagymát, a paradicsomot, az olajbogyót.

Előmelegített sütőben (175 fok) 25 percig sütjük.

És mit mondott a Görög Quiche? Ne csak együnk, igyunk is. Mondjuk egy jóféle villányi vöröset.

Tél van, a korai sötétségben mi tagadás, végigkapcsolgatunk a tévékínálaton, hátha van valami érdekfeszítő. A választásunk többnyire valamelyik dokucsatornára esik, mint a még leginkább nézhető tévéműsort kínáló adóra. Mondjuk mi is lehetne jobb műsor, mint például Az elsüllyedt csatahajók nyomában? Most éppen a dínókról nézünk egy ismeretterjesztő filmet, a valóságnál is valóságosabbnak tűnő felvételekkel, elképesztő adatokkal. Kiderül belőle, hogy a legnagyobb valaha élt élőlény a földön az Argentínában megtalált Argentinoszaurusz, amely 35 méteres, 75 tonnás növényevő volt. Voltak napok, amikor ez a növőgép 40 kilót hízott. Még a lábnyoma is veszélyes volt a többi élőlényre nézve, mert a talajt olyan porózussá tette, hogy nem tudott kimászni belőle az, aki beleesett. Így esett, hogy találtak olyan argentinoszaurusz-lábnyomot, amiben másik 18 élőlény csontvázát lelték meg, akik számára örök csapdává vált az óriás sárkánygyík nyomvonala. Persze a korszerű dokumentumfilmben muszáj véres és naturalista részleteket is mutatni, tehát a történések jó része arról szól, hogy hogyan is ették meg egymást ezek a kedves lények. Mármint a húsevők a növényevőket és persze egymást. Vagy hogyan szorította ki a szuszt a kecses lábikójával az argentinoszaurusz a rátámadó vérengző fenevadakból. Akiknek nem sok esélyük volt vele szemben, valószínűleg csak darabokat téptek ki a hatalmas növényevőből, mintegy négylábon járó élelmiszerraktárnak használva őket – hát ennyit a naturalista részletekről, Önök ismeretterjesztő közszolgálati híreinket olvasták.

Kérdezem a kisfiamat:

-          Nem kéne inkább valami mást nézni, ez olyan félelmetes?!

-          ÁÁÁ, minél félelmetesebbet látok, annál jobban alszom! – tapint rá a dolog lényegére gyermekem.

A filmben látottak aztán többször is terítékre kerülnek. Mármint átvitt értelemben. Hogy milyen szerencse, hogy nem most élnek a dínók.

- Nem is tudtunk volna kifejlődni, ha nem pusztulnak ki. Az őscickány sosem kapott volna lehetőséget rá, hogy fejlődjön.

- Mért, én is cickány voltam? – kérdezi kisebbik gyermekem.

- Nem te, az ősöd. – mondja leánykám. – Az ük-ük-ük-ük. Nem is. Az ó-ó-ó-ó. Nem is. A szép-szép-szép-szép-szépnagymamánk.

Itt egy kis magyarázat következik arról, hogy azért ennél jóval több generáció esett meg az őscickány és köztünk. A lényegről azonban nem hagyja magát elterelni nagyobbik, erős fantáziával megáldott gyermekünk:

- Ha találkozunk, nem is tudtunk volna vele beszélni! (= értsd: nem tudunk cickánynyelven, pedig milyen közeli rokonok vagyunk….)