Újévkor malacot kell enni, mert az orrával előtúrja a szerencsét, míg a szárnyast kerülni kell, mert az pedig elkaparja. (kicsit oda kell figyelnem, amikor erre a bölcsességre gondolok, hogy nehogy úgy járjak vele, mint a csokigolyó-reklámmal: nem a szádban olvad, csak a kezedben! – vagy valami efféle). Szóval én is valami disznóság után néztem a kamrában (nem, most nem Aput akartam leleplezni, aki ott szokta megenni titokban az édességeket, így már a gyerekek is tudják, hogy ha csendben, kicsit hosszasabban időzik odabe’, akkor mit is csinál). Nem kellett sokáig keresgélnem, mert rögtön szemembe és orromba ötlött az ősszel beszerzett, egyenesen a füstölőből érkezett gyönyörűszép házikolbász-sor.
Hoppá, akkor most végre sort kerítünk a Húgom egyszerű, de nagyszerű ötletére, a kolbászos falatkákra! Tulajdonképpen a kolbászon kívül semmi extra nem kell hozzá.
Hozzávalók
kolbász
½ kiló liszt (egészségtudatosak használjanak 2/5 arányban teljesőrlésű lisztet)
1 szárazélesztő a belvárosi orvos patikájából
1 tk cukor
1 tk só
3 ek étolaj
10 deka reszelt sajt
margarin a sütőlap kikenéséhez
Egy mély tálba 2 és fél deci meleg (de nem forró) vizet teszünk, hozzákeverünk a mixer dagasztókarjával 1 tk cukrot, az élesztőt, belekeverjük a 3 ek. étolajat, majd a lisztet és a sót. Addig dagasztjuk, amíg a tészta összeáll és elválik az edény falától (kb. 5 perc). Minél tovább dagasztjuk, annál több levegő kerül a tésztába és annál könnyebb lesz. Ez tehát egy kenyértészta.
Letakarva ¾ órán át meleg helyen pihentetjük.
Amikor szépen megkelt, akkor lisztezett deszkán kinyújtjuk, kolbászkarikákat fektetünk rájuk, majd kb. 5x5 centis négyzetekre vágjuk. A kolbászkarikás tésztadarabokból, mint ahogy a szilvásgombócot is szokás, csinos kis gombóckákat formálunk. Ha sietős a dolgunk, a nyújtás részt kihagyjuk, egyszerűen csak csippentünk a tésztából, és belegöngyöljük a kolbászdarabkákat.
A gombócokat kivajazott/margarinozott tepsibe vagy jénaiba ültetjük, kis távolságokra egymástól. A széleit megkenjük egy kis olvasztott vajjal/margarinnal. Süléskor a gombócok szépen össze fognak érni.
A tetejükre reszelt sajtot szórunk, és 175 fokon körülbelül fél óra alatt – a sajt pirulásáig megsütjük őket.
Az enyémek éppen kisültek, már csorog is a nyálam, hogy mikor haraphatok bele.
Tojásmentes.
Tejfehérjementes.
Szóval a karácsonyfát együtt díszítettük fel a gyerekekkel. Nagyon élvezték. Annyira, hogy amikor kész lettünk, egymást licitálva ájuldoztak:
-ÓÓÓÓ de szép lett!
-Hát én ezt nem hiszem el!
-Mindjárt el is ájulok!
-Ez nem lehet igaz! Csípj meg!
Hát ez utóbbi meg is történt. Kisfiam a kívánságnak megfelelően megcsípte a kislányomat. Aki naná, hogy sírva fakadt. Én meg naná, hogy vigasztaltam, de nem sokáig bírtam röhögés nélkül. Szerencsére ő sem.
A téli szünet pedig nem téli szünet egy jó kis mozi nélkül. Nem voltam elájulva a kínálattól, a választás végül a Csizmás Kandúrra esett.
- Anyu, magammal hozzam a kutyusomat is? – kérdezi a leánykám kezében az agyonmosott játékkutyust szorongatva.
- Ahogy szeretnéd! – mondom, mert a döntést, hogy „nagylányként“ is játékállatot hoz magával nyílt terepre, neki kell meghoznia.
- Háááát, nem is tudom, hogy kutyusnak jó-e macskás filmre mennie! – osztja meg velem tépelődése igazi indítékát.
- Ó, efelől nyugodtan elhozhatod!
Nagy sóhaj a válasz, és a kutyus is jön velünk. Még jó, hogy neki nem vettünk 3D-s szemüveget, így nem látta kristálytisztán azt a sok macskát, akika mozivásznon felvonultak.
Last minute karácsonyi sütemény – liszt és tejfehérje nélkül
Ezzel a süteménnyel 20 éve kísérletezem. A nagymamámtól örököltem a receptjét egy elsárgult lapon. Engem jó sokáig csakis az elfogyasztása érdekelt, már nem emlékszem pontosan, hogy a talpát, vagy a kalapját szerettem-e jobban, mindenesetre a Húgom a másik részét, és így testvériesen elosztozva egész nagy halommal tudtunk elfogyasztani belőle. Egyúttal újabb bizonyítékát adtuk annak, az Édesapánk által emelt kifogásra adott ellenvetésnek, miszerint a családunkban nem lehet olyat főzni, hogy mindenkinek jó legyen. Dehogynem, például csirkét, aminek szintén más-más részeit kedveljük (ugye milyen szerencse?), vagy ezt a finomságot, a diós puszedlit. Mire mindkét felét megkedveltem és a sütési szenvedély kitört rajtam, addigra azonban sajnos már nem tudtam kikérdezni az elkészítés részleteit. Így hát maradt a kísérletezés, most már egész elégedett vagyok az eredménnyel.
Ezt a finomságot gyorsan össze lehet dobni, és talán akad is otthon minden hozzávaló.
A kalaphoz1 tojás fehérje
10 deka kristálycukor
1 tk citromlé
A talpazathoz a hozzávalókat összekeverjük. Akkora golyócskákat formázunk belőle a kezünk között, mint egy dió harmada, majd a hüvelykujjunkkal egy mélyedést nyomunk bele.
Nagyon gyorsan lehet haladni vele.
A kristálycukrot felverjük a tojásfehérjével. Amikor már kifehéredett, beletesszük a citromlevet, majd addig verjük, amig kemény nem lesz a hab. És itt van a kutya elásva, hogy nem porcukrot használunk, és a tojásfehérjébe még a keverés előtt beletesszük a cukrot, együtt verjük kemény habbá.
Teáskanállal belemeregetjük a mélyedésekbe a cukros tojáshabot.
150 fokon, kb. 10-15 perc alatt megsütjük. Ha pirulna a teteje, kivesszük, mert ennek ideális esetben fehérnek kell maradnia.
Úgy az igazi, ha mindkét része omlós, és szépen el lehet választani egymástól őket.
Két sütőlapnyi lesz belőle.
Gluténmentes. Tejfehérjementes. Kisfiam és az ovis csoport mostanában rákapott a focizásra. Itthon elmeséli, hogy tíz gólt rúgott (figyelmesen, bár kerek szemekkel hallgatjuk), és azt is elmagyarázza, hogy tud ilyen ügyes lenni:
- Futok a labdával, jön az ellenSÉG, azt mondom neki: nézd ott egy elefánt! És máris gyorsan továbbszaladok, és berúgom a gólt!
Hmmm. Jó kis csel, szinte látom magam előtt, ahogy a másik Messi-palánta oda is néz, óóó, elefánt, tényleg?
Vagy itt egy másik trükkje, igaz ez nem focival kapcsolatos, hanem az idő túl lassan forgó kerekét lehet felgyorsítani vele. Beígértem valami izgalmas tevékenységet délutánra:
- Sietek az ebéddel, hogy gyorsan délután legyen!
Hát igen, az idő néha tényleg mintha cammogna, pláne, ha a Karácsonyt kell várni. Vagy éppenséggel túl gyorsan múlik, pláne ha annyi mindent meg kell még csinálni Karácsonyig!
Az én javaslatom az, hogy „hagyja a dagadt ruhát másra” a Kedves Olvasó! Ehelyett egy közös játék, egy séta, egy pohár bor, egy jó könyv, egy vidám film….
Kívánok csodaszép ünnepet, mosolygós gyerekarcokat, a szívekben meleget!
- Kisfiam, apukáddal megyünk vásárolni, ha útközben találkoznánk a karácsonyi angyalkákkal, mit mondjak nekik, mit szeretnél?
- Nem is! Ti veszitek az ajándékot!
- Ááááá, nem, mi csak a drogériába megyünk, az ajándékot az angyalkák hozzák!
- Tényleg??? – csillan fel a kisfiam szeme, akinek ravasz tesztkérdésére úgy látszik a megfelelő választ adtam, azt szeretné még ő is hinni, hogy létezik a Csoda.
- Bizony!
- Akkor távirányítós hajót kérek!
- Nem azt mondtad múltkor, hogy először távirányítós autót és később távirányítós hajót?
- Ja, de tényleg! Akkor távirányítós autót mondjál! - homloktörölgető szmájli, a távirányítós autót már hetek óta ott lapul a…na de pszt, mindent én sem árulok el!
- És mondtad múltkor a bobcatet is, tudod, amilyet tavaly kaptál Karácsonyra és mégis bevitted az oviba és eltört. – akkor azt mondtuk vigaszként, hogy majd hoznak a karácsonyi angyalok másikat, és ezt elég sokszor hallottam azóta is.
- Ja igen! Akkor bobcatet is! - megint csak homloktörölgető szmájli, mert a bobcat már megérkezett a nagynénihez, miután megkapta tőlem a forródrótot, hogy mit is kell az interneten rendelni.
- És kérsz még valamit?
- Hát bármit hozhatnak, ha még akarnak! – hagy egy kis teret a meglepetéseknek is.
Kislányomat is meginterjúvoltam angyalka-ügyben. Bár a szemén kristálytisztán láttam, hogy tudja az igazat, de nem akarja, hogy én is tudjam, hogy tudja.
- Nekem mindenem megvan! – mondja első körben. – de könyvet azért hozhatnak! – és megint csak homloktörölgető szmájli, mert ő még nem is tudja, hogy megjelent a főfőfőkedvenc könyvének újabb darabja, amit már régen kinéztem neki.
Így hát nekivágtunk az aranyvasárnapnak és a karácsonyi angyalkákkal leboltoltuk az ajándékokat. Igaz, tavaly egy kicsit már dühös voltam, én önző dög, hogy a gyerekeim egy nagyhasú fehérszakállas öregnek, lengeruhás kisdedeknek és szőrös rágcsálóknak hálásak az ajándékokért, de hát olyan jó ezt a csodát játszani. Mert igenis létezik a Karácsonyi Csoda.
És idén arra a kérdésre, hogy an angyalkák hozzák-e a fát, vagy segítsünk nekik feldíszíteni, üvöltve válaszolták, hogy SEGÍTSÜNK!!!!
Fekete retek-saláta
Hogy hogyan kerül ide ez az étel? Hát úgy, hogy ha véletlenül megcsömörlenénk a sok kalóriadús, rostszegény, zsíros-cukros-mézes-fűszeres ételtől, és valami könnyűre vágynánk, akkor gyorsan összedobhatjuk ezt a salátát. A szilveszteri asztalra is odakerülhet, ráadásul sok dolgot igazán nem kell venni hozzá, a nagybevásárláskor szépen beugorhatnak a kosarunkba ezek is.
A tél amúgy is a fekete retek szezonja, és ezt a csúnyácska növényt úgy is ismerik, mint az epehólyag és a légutak őrét, tele számos áaványianyaggal és vitaminnal
Hozzávalók
2 fekete retek (arra figyeljünk, hogy ne legyen puha)
1 csokor újhagyma vagy 1 fej lilahagyma
1 csokor petrezselyem
1/2 tk. só
2 deci joghurt vagy tejföl
A retkeket megpucoljuk, az almareszelőn lereszeljük (gyorsan megvan), az újhagymát felkarikázzuk, vagy a lilahagymát apróra vágjuk. A petrezselymet felaprítjuk.
Az összetevőket összekeverjük. Ha joghurttal készítjük, egészségesebb, ha tejföllel, finomabb (pláne a házitejföl, hmmm).
Gluténmentes. Tojásmentes.
Ha már úgy is szó volt a nyúlról, beszéljünk róla még.
Esténként nagyon fontos a mese, amit általában nem fejből mondok (ejnye-ejnye, egy mentségem van, ilyenkor már üres töknek érzem a fejem….), és néha nem is mesét, hanem ismeretterjesztő művek is a repertoárra szoktak kerülni. Mint például most a lovagokról szóló darab. Igenám, de nem csak a fejem üres tök ilyenkorra, hanem a szemem is jojózik és már beszélni sem akarózik annyira, bár mindent megteszek, hogy nagyon tisztán, értelmesen hangsúlyozva adjak elő (ilyenkor gyakran egy színpadra képzelem magam, hiába no, szorult belém némi exhibicionizmus, bár talán megfelelőbb lenne Apukám módszere, aki annak idején saját maga aludt bele a mesélésbe, mi pedig bökdöstük a Húgommal, hogy Apu mondd már, hogyan van tovább??? Szegény mindig mondta, hogy csak a szememet pihentettem, hát nem irigylem a mai felnőtt eszemmel azokért a pillanatokért.)*.
Csak hát az elhivatott előadásomba bakik szoktak csúszni, tekintettel az elébb említett körülményekre. A mostani félreolvasásom egy különösen szép darab lett:
- A mórok irtózatos nyúlzáporral támadtak a keresztényekre.
* A műfaj egyik csúcsát osztálytársnőm anyukája képviseli. Saját fülemmel hallottam, hogy belealudván a felolvasásba, a saját álmait mesélte tovább a gyerekeknek.
Éreztem, hogy ennek a válságnak még nincs vége. Nem mintha annyira értenék hozzá, ez inkább csak olyan megérzés-féle volt. Vagy az a kelet-európai spleen, hogy jó úgyse jöhet. Na szóval, már megint itt van, kopogtat, dörömböl. Az ember meg csak töri-töri a fejét, hogy hogyan is legyen a holnap. Meg a holnapután. Pláne a Karácsony. Most írjam azt a közhelyet, hogy régen rossz, ha az ünnep nem öröm, hanem gond? Ha el van dugulva témától az orrcsövünk (ahogy kisfiam hívja a náthát)*, akkor hagyjuk inkább az egész görcsölést másra és koncentráljunk arra, amire tényleg érdemes. Mondok két kis ötletet, ami segíthet. Az egyik egy gyorsan és olcsón elkészíthető desszert. Még csak sütni sem kell (vö. takarékoskodás az energiával), sőt a gyerekeink is el tudják készíteni. Vagy mi magunk is az utolsó pillanatban, ha bokros teendőink folytán úgy esünk be a karácsonyfa alá. És a színe – bordó és fehér - igazán passzol a karácsony hangulatához. Az íze pedig az összetevők listája alapján meglepően finom. Annyira, hogy attól, akitől az édességet tanultam, még külföldről is kérték a receptjét. Sőt. Amikor nem érkezett időben, sürgető hangú levelet küldtek a tárgyban, rákérdezve, hogy az elkészítés módja államtitok-e vajon. Hát, ha az is volt, most már nem az, ugye. De hogy milyen keksszel lehet helyettesíteni Másországban a mi csodálatos háztartási kekszünket, azt én nem tudom…
(ja és persze, más gond is adódhat, mert nyugatabbra sem minden fenékig tejfel …)**
Hozzávalók
2x 20 deka háztartási keksz
2 családi tejföl
4 ek. porcukor
2 zacskó vaníliás cukor és/vagy fahéj
Meggybefőtt vagy más gyümölcs pl. kivi
1 tortazselé
A tejfölt összekeverjük a porcukorral és a vaníliás cukorral.
A kekszeket szépen lerakjuk egy üvegtál aljára. Meregetünk rá a tejfelből, elsimítjuk. Ha fahéjasan szeretnénk, enyhén megfahéjazzuk.
Addig-addig rétegezzük így, amíg a készlet tart, vagy a tál pereme mínusz 1 centi magasságot el nem értük.
Rátesszük a meggybefőttet vagy a gyümölcsöt. A befőtt levével az előírásnak megfelelően elkészítjük a zselét, és bevonjuk vele a desszert tetejét.
Kész is vagyunk. Már csak 6 órát kell várni, hogy a keksz megpuhuljon.
* A németeknek nem a hócipőjük, hanem az orruk szokott tele lenni (Ich habe die Nase voll. – egy kis német nyelvlecke).
** Na ugye, ugye, milyen jó nekünk, van tejfölünk.
*** És a másik ötlet: az ember hajlamos arra, hogy azt a kicsit, ami van, a gyerekekre költse. Aztán a gyerekek meg döbbenten állnak a fa alatt, hogy Anyu, Apu, Ti nem voltatok jók??? Hát nektek semmit sem hozott a Jézuska/Mikulás/Angyalka??? (amúgy is olyan jelentése van ennek a dolognak, hogy a szülők nem számítanak...). Na hát mi azt találtuk ki a nagycsaládban, hogy amellett, hogy low budget-ajándék lesz, minden felnőtt csak egyet kap az összes többiektől. Így legalább együtt lehet rajta tanakodni, beszerezni, titokzatoskodni...
Történet helyett pedig
álljon itt most kisleányom levele a Télapónak (a Mikulás vs. Télapó viadalról majd később). Ő rendíthetetlenül akar benne hinni. Sosem kérdez rá, benne van a levegőben, hogy nem is akarja hallani az igazat. Remélem, a kisöccse majd felvilágosítja….
- SZIA ANYUUUU! – szalad felém a kisfiam üdvrivalgó kiabálás közepette. Majd fürkésző tekintettel megkérdezi: - Fáradt vagy? – milyen rendes gyerek, péntek délután lévén sejti, hogy a szülő is el tud fáradni - gondolhatná a mit sem sejtő szemlélő. Az előtörténet azonban az, hogy megígértem reggel, hogy ha nem leszek fáradt, akkor sütünk.
Nem az ajándékba hozott repülő, nem is az ölelgetni való gyerektenyérbeillő kisnyúl miatt ugrottak ugyanis a nyakamba a gyerekeim. Hanem a szintén Freiburgban, a karácsonyi vásáron lelt süteményformák láttán. Sváb szakácskönyvemben már régóta nézegettem a gyönyörű fából metszett süteményformákat, amik a hagyományos fehér keksz készítéséhez kellenek. Most rá is akadtam, és igaz, hogy a második körben, de be is szereztem őket. A kis formák maguk is műremekek, és ezért a gyűjtők célpontjaivá váltak. Így, bár elsősorban fahéjas-kardamómos-ánizsos süteményeket készítenek velük, az áruk meglehetősen borsos. Nem baj, így még egyszer körbesétálhattam a Városháza előtt rendezett csinos kis bódésoron, és persze a forralt bort a második körben sem hagytam ki. A középkori falak között felépült csinos kis standok kínálata nem sokban különbözik más karácsonyi vásárokétól: szép szappanok, sálak, fajátékok, karácsonyi díszek. A lacikonyhákban itt különféle kolbászokat sütnek, isteni az illatuk, az édességre vágyóknak pedig csokoládéba mártott gyümölcsökkel kedveskednek, vagy gőzgombóccal.
Sokáig válogattam a kolbász-fenyő-forralt bor illatban a süteményformák között. A választásom végül egy szép virágkosárra és egy szarvasformára esett. Azért a szarvasra, mert egyrészt repülő, vagy hajó, vagy Villám McQueen nem volt, de még egy tisztességes markoló sem, másrészt mert a gyerekek gyakran megkérdezik, hogy milyen állat szeretnék lenni az erdőben, és arra a következtetésre szoktunk jutni, hogy leginkább szarvasok lennénk (vagy hangyák, mert a szarvast ugye megeszi a farkas, vagy lelövi a vadász, de azért a szarvas mégiscsak impozánsabb, mint a hangya). Nem is tűnt fel eddig, hogy a németeknek ilyen vonzódásuk van a szarvas iránt. Először is ott volt a kis üvegekben árult Hirschkuss, azaz Szarvascsók is (Apának beszerezve), valahol az Unicum és a Jäger között. (a neve talán egy régi német átokféléből származhat, melyet férjüket késő éjszakáig váró feleségek sisteregtek férjük fülébe: Csókoljon meg Téged a szarvas!). Aztán a német nyelvű receptben, amit a formákhoz mellékeltek, volt egy ismeretlen összetevő is, a Hirschhornsalz (szarvasagancs-só). Kiderült, ez a szalakáli, amit korábban valóban a szarvasagancsból nyertek. És ráadásul még a hotelt is, amelyben laktam, zum Hirschen (a szarvashoz) címezték, a bejáratánál egy méretes papírszarvas köszöntötte a vendégeket (a szája meg mintha tényleg csücsörített volna…).
És hogy mi volt, amikor az óvoda után péntek este az iskolába toppantam? Egy fürkésző gyerekarcocska várt így:
- SZIA ANYUUUUU! Fáradt vagy?
(Természetesen NEM voltam fáradt).
A svábokra nem véletlenül mondják, hogy takarékosak, a csomagolásként használt papír tartalmazta a receptet, és mivel egy lapnak két oldala van, mindjárt kettőt is.
A hagyományos fehér keksz mellett egy karácsonyi mandulás süteményt is.
Mandulás spektakulatius
Ez tulajdonképpen egy mézeskalács méz nélkül. Mézallergiásoknak kitűnő alternatíva! A forma nélkül is megsüthető.
Hozzávalók
50 deka liszt
25 deka hideg vaj
250 deka barna cukor
1 csipet só
2 tojás
1 tk fahéj
1 tk szegfűszeg
1/2 tk kardamom (ezt mi kihagytuk, a munkahelyem és a lakásunk közötti útvonalon nem lehetett kardamomot kapni)
A lisztet összekeverjük először a vajjal, majd hozzáadjuk a cukrot, a sót, a tojásokat, a fűszereket és a sütőport. Először a robotgép dagasztóspiráljával, majd kézzel jól átdolgozzuk.
Egy éjszakára a hűtőbe tesszük.
A hidegről kivéve a tésztából diónyi darabokat vágunk, kicsit átgyúrjuk, némi liszt hozzáadása mellett.
A formákat kilisztezzük és a tenyerünkkel a formába nyomjuk a tésztát. A szélén levő fölösleges tésztát egy kanál nyelével ügyesen leszedjük. A tésztába mandulaforgácsot nyomunk, majd óvatosan kivesszük a formából.
Sütőpapírral kibéleljük a tepsit, kizsírozzuk. A süteményeket erre fektetjük.
200 fokra előmelegített sütőben 10 percig sütjük.
Faforma hiányában ugyanúgy járhatunk el vele, mint a mézeskalács figurákkal: egyszerűen kinyújtjuk és kiszaggatjuk.
Nagyon kellemes ízű sütemény, teához egyenesen isteni!
Springerle, a hagyományos fehér keksz
Szintén teasütemény. Látványos.
Hozzávalók
4 tojás
50 deka porcukor
1 ek rum
1 csipet szalakáli, vagy fél csomag sütőpor
1 citrom reszelt héja
50 deka liszt
2 ek ánizsmag (ez sem volt útközben, ehelyett gyömbért gyúrtunk a tésztába)
Összekeverjük a tojásokat a cukorral. A rumban feloldjuk a szalakálit.
A tojásos cukorhoz adjuk a rumot, a sót, a citromhéjat, a rumot, majd a lisztet. Jól összegyúrjuk.
3 órán át pihentetjük.
Gyúródeszkán 7 mm vastagra nyújtjuk (de aztán 7 mm legyen ám, ne 5, vagy 7,5, precizitás ugyebár!). A mintákat szépen belenyomkodjuk a tésztába és derelyevágóval körbevágjuk.
A tepsibe sütőpapírt teszünk és kizsírozzuk. A kiszaggatott süteményeket erre tesszük. 12 más leírások szerint 24 órán át hideg helyen pihentetjük.
A sütő középső rácsán 150 fokon 30 percig sütjük, 15 perc után alufóliával letakarjuk.
Kissé munkás a dolog. S a jó svábok mindezt még meg is színezték ételfestékkel. Egyem a szívüket, mi mindenre nem akadt gondjuk. Egyszóval nem egy mai 10-perc-alatt-összecsapom-recept, de a gyerekekkel rendkívül jól elszórakoztunk vele.
Karácsony közeledvén a hagyományos vásár után még betértem egy játékboltba is. Nem okozott csalódást, mert jó minőségű, kedvező árú játékokat találtam, és itt nem ér véget a gyerekkor 9-10 évesen (hogy aztán már csak mobiltelefon, playstation és márkás ruhamániás fogyasztót lásson a gyerekekben a kereskedelem), hanem nagyobbaknak is lehet értelmes ajándékot találni. A fő zsákmány azonban egy távirányítású autó volt (kisfiam óhaja, és 15 euróért sikerült megcsípni). Boldogan vittem magammal a kézipoggyászomban a repülő felé. Az átvilágítós görgős pult végén álló biztonsági ember is nagyon örült neki, bár ő nyilvánvalóan azért, mert végre valami érdemlegeset fogott. Mondta, hogy kövessem, mert most elmegyünk egy tesztre. A frankfurti repülőtér egy félreeső kisszobájában mondták, hogy bontsam ki a csomagból az autót, egy papírlappal megdörzsölték, majd a lapot beletették egy hatalmas elemző-gépbe. Várni kellett pár percig az eredményre. Bár az autó csomagolásán az apróbetűs részben sem fedeztem fel azt a mondatot, hogy „Nyomokban robbanószert tartalmazhat”, azért erősen dobogott a szívem, mert hiszen mit tudhattam én, hogy merre járt ez a kisautó azelőtt, hogy pár órával korábban leemeltem egy játékbolt polcáról. Már lelki szemeim előtt láttam, ahogy nagyon sokadszorra is azt kérdezik tőlem, hogy honnan van az autó. Szerencsére azonban nem ez történt. Hivatalos eredményem van róla, hogy a játék terrorista célokra nem használható.
Sütőtök-krémleves gyömbérrel, olívaolajon pirított kenyérkockákkal és baconnal valamint fekete köménnyel
Valahogy az az érzésem ezzel az ünneppel kapcsolatban, hogy tükröződik benne Európa és Amerika lelkülete, de mindkettő alapkarakterei kissé túlhangsúlyozva jelennek meg. Itt mi Európában túl komorak tudunk lenni, túl ünnepélyesek, túl emelkedettek a sok-sok évszázados falak között, és néha elfeledkezünk attól, hogy élvezzük az életet. Amerika pedig néha túl gyereklelkű, infantilis, még a halálból is viccet csinál. Hát nem is tudom, melyik a jobb. Mindenesetre az amúgy is komor őszt, a nyomott hangulatot, az elmúlást hangsúlyozza a Mindenszentek. Talán ezért, talán egyszerűen annál a praktikus oknál fogva, hogy hosszú hétvégét jelent ez az ünnep, kialakult az a szokás, hogy a baráti társaság ezidőtájt összeül, összeáll, egy jó kis kirándulásra (az egészségtudatosabbak), és utána egy kiadós vacsorára, beszélgetésre (a hedonistábbak csak erre jönnek). Hamar akadt neve is az összejövetelnek: Halottak-napi buli. A túra után jól esik egy meleg leves – mondjuk sütőtök-krémleves, amivel egyenesen az őszi tájat merjük a levesestányérba (egészségtudatosabbaknak), vagy egy kiadós csülkös bableves, ami szintén az ősz színeit idézi (hedonistáknak). Ráadásul előre is el lehet készíteni, amíg a kirándulás után melegszik, addig a levesbetét is szépen elkészül.
Hozzávalók
Fél sonkatök (vagy halogéntök, ahogy egy neten keringő, vidéki piacon fotózott képen látható: a szép nagy sütőtökökre kiírták: halogéntök; gondolom a gyertya és a halogénlámpa áthallás is szerepet játszhatott a dologban – hihi, ahogy írom, látom ám, hogy a word helyesírás ellenőrzője például ismeri a halogéntök fogalmát)
Fél fej vöröshagyma
1 cső kápiapaprika
Olívaolaj
2 centi friss gyömbér, vagy 1 tk porított
1 tk só
2 deci tejszín
A levesbetéthez
2 szelet kenyér
4-5 szelet bacon
Fekete kömény
Olíva- vagy tökmagolaj
Hántolt tökmag (elhagyható)
A sonkatököt félbe vágjuk, és a magokat eltávolítjuk belőle. 175 fokos sütőbe toljuk. 20 percig sütjük.
Ez azért jó, meg sokkal könnyebb lesz a héjától megfosztani és felszeletelni, mint tökéletesen nyers és kőkemény állapotban.
Közben egy fél fej vöröshagymát és a kápiapaprikát felkockázzuk és olívaolajon megdínszteljük.
Ha kihűlt valamelyest a tök, lehúzzuk a héját, és nagyobb darabokba felkockázzuk. A hagymával még pirítjuk egy kicsit, majd ráöntünk annyi vizet, hogy ellepje. Sózzuk, gyömbérezzük, és puhára főzzük.
Ha kész, a tűzről lehúzva botmixszerrel összeturmixoljuk, majd hozzáadjuk a joghurtot a szokott óvatos módon, azaz egy tálba öntjük, és lassan addig meregetünk hozzá a levesből, és keverjük el habverővel, amíg kellően nem lesz elég meleg ahhoz, hogy visszaönthessük a lábosba, Így nem ugrik össze a joghurt.
Amíg a levesünk fő, elkészítjük a levesbetétet. Kenyér- és baconkockákat teflonedényben folytonos kevergetés mellett, olajon megpirítunk. A tökös élményre ráerősíthetünk a tökmagolajjal, de nekem ez most nem volt itthon, így olívát használtam. A vége felé hozzáadtam a Mediterráneum kedvelt fűszernövényét, a fekete köményt is. Isteni lett az elegy, abbahagyhatatlan, jobb, mint bármelyik csipsz. A sütőtök édeskés ízéhez nagyon jól illik a sós, füstölt szalonna íze. És az tetszett benne a legjobban, hogy a tányéron randevút adott egymásnak Észak és Dél, kereszténység és iszlám, valamint a görögök (joghurt) és a törökök (kömény egyenesen észak-Ciprusról). Na és persze az amerikai Halloween és az európai Mindenszentek is.
Tojásmentes.
Gluténmentes.
Tejfehérjementesen tejszínpótlóval.
Olyan szép ez az ősz. Tudom, a természetnek nem jó ez a nagy csapadék-mentesség, de a léleknek nagyon is jót tesz a sok napsütés, a gyönyörű színek, a még mindig langyos idő. Pedig megállni, nézelődni, elmélázni nem sok idő maradt. Munka és munka, óvoda, egy kis tetű, iskola, különórák, megint kis tetű, rengeteg befizetendő csekk (mondtam már, hogy van az a furcsa szokásom, hogy rengeteg pénzért hülye kis sárga papírfecniket veszek a postán? – pedig nem is olyan szépek, mint az őszi levelek), és még egy kis tetű. Az anyja keservit. Tanulás, vásárlás, háztartás. Görög válság, leépítések. Megúsztuk. A frankárfolyam az egekben. Hát nem csoda, ha néha homokszem csúszik a gépezetbe, szerencsére ott, ahol igazán koncentrálni kell, ott nem. Álltam idén ősszel zuhogó esőben este nyolckor a kihalt parkolóban az autó mellett ernyő nélkül. Pedig nem is Buksi szökött ki, hanem nem volt nálam az autókulcsom. Életem Szerelme ugyan vett pár mély lélegzetet és nyelt néhány nagyot, ezt jól hallottam a telefon másik végén, de természetesen értem jött a pótkulccsal megmenteni. Addig is bebocsájtást nyertem az életvidám parkolóőr kuckójába. Neki lett igaza, mert másnap reggel, ízlésesen elrendezve megtaláltam az autókulcsot a munkahelyi íróasztalomon.
És ott van még az a történet is, ami egyfajta karmaként úgy látszik, minden generációnak kijut a családban. Történt még a nyolcvanas években, hogy Édesanyám sem tudván megülni a fenekén, a munka és a gyerekek mellett még esti egyetemre is járt. Elgondolkodtató volt az előadás, de a város fényeinek szépsége feltűnt azért Anyukámnak, amikor a villamos a Múzeum-körútról rákanyarodott a Szabadság-hídra. Micsoda, Dunában tükröződő fények? De hiszen nekem nem is kell átmennem a budai oldalra! – gondolta és a Gellért téren szépen átmasírozott a másik irányba tartó villamos megállójába. A Gellért Hotel előtt várakozó férfi nagyot nézett, de hát van ilyen, gondolhatta. Aztán a villamoson ülve megint feltűnt, hogy milyen szép is ez a város, például itt ez a Múzeum-körűt…Atyaég, már megint nem szálltam le, gyerünk vissza! Ezúttal még nagyobbat nézett a Hotel előtt még mindig várakozó férfi, mert azért erre nem számított, hogy még egyszer meglátja azt a szédült tyúkot, aki itt kereng a Gellért téri villamosmegállókban. Mert hogy másodszor is sikerült átmenni a Duna fölött, a Fővám téri megállót újra elhibázva. És igen, visszafelé sem sikerült leszállni, megint Múzeum-körút, újabb forduló. Harmadszorra a hotel előtt várakozónak már arcizma sem rezdült, csak a pupillái tágultak óriásira, egész rutinosan nézte végig, hogy az a vöröshajú újra csak megjelenik a Pestről érkező villamossal és megint csak újra beáll a Pest felé tartó villamos megállójába. De akkor már világos volt, hogy ez csakis átok lehet, és úgy lehet megtörni, ha erős koncentrációval, a Kálvin téren nem visszafordul az ember, hanem felszáll a 15-ös buszra. Otthon meg remélhetőleg csak elhiszik ezt az egész történetet, hogy mért is érkezik haza az ember lánya éjszaka az esti egyetemről.
Egy hasonlót sikerült produkálnom nekem is. Péntek este jöttem rá, hogy a saját számítógépemet kikapcsoltam ugyan a munkahelyemen, de a titkárságit, amit kivételesen bekapcsoltam (és amit amúgy senki sem használ), azt bizony úgy hagytam, körülötte az összes felszerelésemmel, ami még hétfő reggel előtt kelleni fog. Mit van mit tenni, esti puszi a gyerekeknek, férjnek, autóba be, munkahelyre megérkez. Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, hasított belém a gondolat, hogy mégsem a kényelmesebb kabátomat kellett volna felvennem, hanem a csinosabbikat, mert abban maradt a szobám kulcsa. Remegő lábbal közelítettem meg a portást, de ő sajnos segíteni nem tudott (legalább akkorát nézett, mint a hoteles fickó – hiába ebbe a történetbe kell ugye tanú is). Így hát mit tehetem mást, vissza az autóba, röpke másfél óra autózás után már itthon is voltam. Azonban éreztem, hogy ebből egy folytonos kerengés lesz, ha nem szakítom meg a láncot, így hát többekkel való konzultáció után úgy döntöttem, hogy el lesz úgy az a számítógép reggelig, és bedobtam egy gyógypálinkát. Másnap délelőtt pedig vígan újra beautóztam a munkahelyemre.
Azt hiszem nem véletlen, hogy a gyerekeim rögtön felhívták a figyelmemet arra, hogy a reklámban mutogatott slusszkulcs nélküli autó éppen nekem való lenne…
És ha valaki ért a karmához, magyarázza meg, hogy mit kell tennem, hogy levegyem a családomról a folytonos körbetekergés átkát????
Újévkor malacot kell enni, mert az orrával előtúrja a szerencsét, míg a szárnyast kerülni kell, mert az pedig elkaparja. (kicsit oda kell figyelnem, amikor erre a bölcsességre gondolok, hogy nehogy úgy járjak vele, mint a csokigolyó-reklámmal: nem a szádban olvad, csak a kezedben! – vagy valami efféle). Szóval én is valami disznóság után néztem a kamrában (nem, most nem Aput akartam leleplezni, aki ott szokta megenni titokban az édességeket, így már a gyerekek is tudják, hogy ha csendben, kicsit hosszasabban időzik odabe’, akkor mit is csinál). Nem kellett sokáig keresgélnem, mert rögtön szemembe és orromba ötlött az ősszel beszerzett, egyenesen a füstölőből érkezett gyönyörűszép házikolbász-sor. 
