2016. február 15., hétfő

Vászon és terítő – A visszatérő

Karinthy egyszer vendéglőbe ment egy gazdag ismerősével. A sokfogásos vacsora után a gazdagember lazán a főpincér kezébe ejtett egy bankót és azt mondta:
- Ezt osszák el.
A folyamatosan pénzgondokkal küzdő, de folyton viccelődő Karinthy pedig egy jelentéktelen összegű érmét csúsztatott a főúrnak:
- Ezt pedig szorozzák meg.
Valami ilyesmi gondolat vezetett arra, hogy egy új sorozatot nyissak a blogban. Ha már utazni, wellnessezni, jacuzziban pezsgőzni nincs pénzünk kedvünk, attól még utazhatunk a képzeletünkben és filmek segítségével. Ha pedig valamilyen hozzáillő ételt választunk a mozis estére, akkor még teljesebb lehet az illúzió. 

Nem szokásom friss filmeket ajánlani, jobban szeretek a régebbiekről írni, mert a filmek manapság méltatlanul kevés időt töltenek el a filmszínházakban, úgy „tizenöt perc hírnév mindenkinek jár”-alapon. Nem mintha visszasírnám, de bizony elmúltak azok az idők, amikor egy-egy film évekig fut (cammog) a mozik műsorán (vö. tizenöt év hírnév mindenkinek jár). A Kossuth-on úgy reggel 9 körül felolvasták, hogy hol mit lehet megnézni, szinte együtt lehetett mondani a bemondóval. Értem én, hogy üzlet, de mégis jobban szeretném, ha az a sok munka, érzelem és persze pénz, amit egy-egy alkotásba beletesznek, valahogy tovább „kamatozna”.
And the award goes to...
Forrás: 9gag

   Nos, megnéztem A visszatérőt, mert tudtam, hogy látványos és persze kíváncsi is voltam, hogy Leonardo miért (nem) kap majd Oscart (ez a felhajtás jobb reklámja a filmnek, mint egy ’sima’ Oscar lenne). Az biztos, hogy sokat nem kellett bajlódnia a szövegtanulással, jobbára csak nyög és fújtat, kúszik, mászik, de azt hitelesen. Szeretem Leonardót, nem, nem a kinézete az oka. Kifejezetten haragudtam, hogy a kilencvenes évek végén egy kölyökképű suhanc miatt az éppen hogy, vagy már majdnem férfiak lettek a férfiideál megtestesítői. Leonardót azért szeretem, mert minden filmjében más karakter. És a legtöbb filmje jó. Izgalmas. Vagy neki van jó érzéke e megfelelő forgatókönyvek kiválasztásához, vagy a menedzserének van jó ízlése. Most is olyan figurát hozott, amilyet eddig még nem.  A másik ok, amiért becsődültem a moziba, a már említett lenyűgöző látvány, a természet képei. A film a gyönyörű kanadai Albertában forgott, majd amikor elfogyott a hó, akkor Argentínában is. A forgatás tovább tartott, mint a tervezett, többek között azért, mert a mexikói rendező, az Oscar-díjas Iñarritu ragaszkodott a természetes fényekhez (hála neki), és a forgatási helyszínek pedig annyira távol estek mindentől, hogy amíg a stáb kiért, meg vissza, máris eltelt a nap negyven százaléka. Iñarritu azt sem bánta, ha tényleg hideg van, a színészei pedig valóban kockára fagynak, mivel úgy ítélte meg, hogy annál hitelesebben játsszák majd a szerepüket, hiszen ha a zöld háttér előtt játszanának, miután kávéztak egyet kényelmesen, „mindenki boldog lenne, de az egész egy kalap szart se érne”. DiCaprio szerint jó pár jelenet volt, amiben a legnehezebb dolgokat kellett végrehajtania, azok közül, amit valaha is tett. Magát a történetet nem szeretném előre elmondani, ezért most csak azt emelem ki, hogy Leonardo arról panaszkodott, hogy folyamatosan kihűlés fenyegette. Ebben egy pillanatig sem kételkedem.
   Számomra ez a film az életösztönről szól. Arról, hogy az ember mindent megtesz, hogy életben maradjon, a legtöbbször nem is tudatosan, hanem önkéntelenül, mert ez a természet parancsa. A film elején, amikor a tábortűz mellett a prémvadászok az élet értelmét boncolgatják, egyikük (Tom Hardy) azt mondja, hogy milyen élet, neki nincs is élete, csak megélhetése. És mégis ragaszkodik hozzá mindenáron, mint ahogyan ragaszkodunk mindannyian. A film arról is szól hozzánk, hogy fantasztikusan elpuhult életünk van, fogalmunk sincs a jó dolgunkról. Szinte már szégyellem magam, hogy milyen minimális önfegyelem szorult belém. A moziból kijőve a hétköznapi gondjaink hangyakörömnyi bajocskáknak tűnnek.
   A film igaz történeten alapul, a megvalósításra csak annyit tudok mondani, hogy profi, profi, profi. A rendezőn, színészeken, forgatási helyszíneken túl a jelmezek, a maszkok, a számítógépes effektek. A zene kiváló kiegészítője a látványnak.
A film jó kritikákat kapott, a mai napig 226 millió dolláros hasznot hozott és jó pár díjat (BAFTA, Golden Globe) bezsebelt. Jöhet a következő?

Két téli saláta


A visszatérőben nem sok zöldséget esznek, inkább halat, vadat s mi jó falat, nyersen. Na, ez mind nincs ebben a két téli salátában. Viszont az önfegyelemre szoktató böjti időszaknak mindkettő remek darabja. Mindamellett meglehetősen jóízűek.

Madársaláta grillezett sajttal

Egy könnyű ebédnek is megfelel.

Hozzávalók
Madársaláta
grillezni való sajt (pl. halloumi)
3 körte
2 ek vaj
1 ek gyümölcsecet
2 ek akácméz
3 ek kukoricaolaj, vagy más semleges ízű étolaj
2 ek citromlé
só bors

A madársalátát salátás tálra rendezzük, a sajtot meggrillezzük és elrendezzük a saláta tetején..

A körtéket négybe vágjuk, a magházukat eltávolítjuk, és meglocsoljuk őket a citrom levével. Lábosban vajat olvasztunk, erre rádobjuk a körtéket, és a mézet. Addig tartjuk a lábosban, óvatosan megfordítva egyszer-kétszer, amíg meg nem puhul a körte (5 perc) és valamennyire rákaramellizáljuk a mézet. Kb. 5 perc alatt lehűtjük a körtéket, ezeket is elrendezzük a salátán.
Az öntethez összekeverjük az ecetet, az olajat, a sót, a borsot és a körték visszamaradt levét. Megöntözzük vele a salátát.

Figyelem! Csak frissen jó!

Tojásmentes.
Gluténmentes.

Lilakáposzta-saláta naranccsal, gránátalmával

Olyan elkáposztően jó, hogy már-már desszertnek számít.


Hozzávalók
egy kisebb lila káposzta fele
2 édes narancs
1 gránátalma
egy marék dió
2 ek dióolaj (vagy semleges ízű étolaj)
1 ek gyümölcsecet
2 ek ribizlilekvár (vagy más pirosbogyós savanykásabb) lekvár
fahéj
bors



A lila káposztát negyedekbe vágjuk, a torzsájukat eltávolítjuk, majd éles késsel vékony csíkokra szeljük.
Két narancsot egyben meghámozunk, félbe, majd szintén vékony szeletekbe vágjuk.
A gránátalmából kifejtjük a bíborszínű gyöngyöket.
A diót felaprítjuk és átpirítjuk.
Az öntethez összekeverjük az olajat, az ecetet, a fűszereket, a harmadik narancs levét, a ribizlilekvárt és a salátába keverjük. meghintjük a pirított dióval.

Tejfehérjementes.
Gluténmentes.
Tojásmentes.

- Anyu, neked mi az életcélod? – kérdezi a kisfiam.
- Hát mi is, mi is? Lássuk csak. Hogy legyen családom, legyen otthonom, legyen hivatásom.
- De nem ilyen! Hanem olyan igazi!
- Igazi. Hmmm. Hát akkor az, hogy bejárjam a kéktúrát! – itt már jó felé indultam szó szerint és képletesen. Nem elvont dolgok kellenek, hanem konkrétumok. Kalandok.
- Aha, jó. Nekem az, hogy elmenjek az indiánokhoz! – mondja ezt indiános könyv rajongó gyermekem, aki Cooper és May köteteit többször kiolvasta már. Csak azon is könnybe lábad a szeme, hogy milyen nagyot sírt már mindegyiken. Különösen a Winnettou áll közel a szívéhez. Hiába tudja, hogy mi lesz a vége, mégis vigasztalgatni kell utána. Ha estére esik a könyv vége, még az is megesik, hogy a mi ágyunkban köt ki a könyvrajongó, hogy el tudjon aludni.
Megállapodtunk hát, hogy együtt elmegyünk az indiánokhoz. csak ne az arikarák legyenek azok. A visszatérő után nem nagyon hiszek a vendégszeretetükben.

(A receptötletek a billa áruházlánc törzsvásárlóinak szánt gasztrofüzetéből származnak. Billa, ami betűszó, billiger Laden-t (olcsó bolt) jelent. Ez biztosan nem a gasztrofüzetek minőségére vonatkozik, mert azok meglehetősen magas színvonalúak. Már-már azt írnám, hedonisták, ha ez nem lenne akkora kontraszt a böjthöz képest. De hát Ausztria nekem sehogy sem jön össze a kifinomult ízlés és a hedonista életszemlélet nélkül. De ez egy másik történet.)

































2016. február 7., vasárnap

Nagyböjt

A nagyböjt a farsang végétől Húsvétig tartó 40 napos időszak. Tegyük a szívünkre a kezünket, ezt leginkább olvasmányainkból és nem sajátélményeinkből tudjuk. Pedig a katolikus egyház az étkezési szabályokat illetően nem támaszt manapság nagy követelményeket a hívekkel szemben: böjtölést hamvazószerdára és nagypéntekre ír elő a 18 és 60 év közöttieknek, akik a nap folyamán háromszor étkezhetnek, és egyszer lakhatnak jól. Ezeken a napokon és a nagyböjt többi péntekjén az egyház arra kéri 14 évnél idősebb tagjait, hogy ne fogyasszanak húst.
   Korábban persze nem így volt ez. Az emberek hamvazószerda előtti vasárnap, azaz fánkvasárnap megsütötték az utolsó farsangi fánkokat (apropó, el ne felejtsek holnap venni abból az isteni csörögefánkból), kedden megették a maradékokat (vö. jövő héttől fogyókúrázom, na de addig még!), az edényeket elmosták, eltették, és Húsvétig elő se vették azokat, amikben húst szoktak sütni-főzni. Hamvazószerdán pedig hamut szórtak a fejükre („Ember emlékezz, hogy porból vagy és porrá leszel”).
   Ezek után kezdetét vette a böjt, ami szigorú formájában jelenthette azt is, hogy Húsvétig mindössze csak negyvenszer, azaz naponta egyszer ettek, vagy ölthetett olyan alakot is, hogy késő délutánig nem ettek semmit, és kerülték a tejtermékeket, a húst és a tojást.
   A böjt nem fogyókúra, hanem egyfajta – testi és lelki - megtisztulás segítője. Felkészülni, új erőt, teret nyerni úgy lehet, ha először is kitakarítunk testünkben és lelkünkben egyaránt.
   A blog abban segít most, hogy facebook oldalán a böjti időszak alatt húsmentes receptjeiből válogat.


Könyvajánló 
Kötelező olvasmány volt a lányoméknak az iskolában. Arra lettem figyelmes, hogy leánykám több papírt összeragasztva családfát szerkeszt a könyv szereplőiről, és a falára ragasztja azt. Mondok, ennek igencsak jó könyvnek kell lennie. Pedig, mit tagadjam, volt bennem némi averzió, holott Wass Albert a Baumgarten-díjat kétszer is megkapta, Babits - gondolom, ez vitathatatlan – tudta, kinek kell kapnia ezt az elismerést. Wass A Funtinelli boszorkány című művét az olvasók a Nagy Könyv című játékban 2005-ben a legjobb 12 közé választották. Nekifogtam hát a Kard és kasza című regénynek – némi gondolkodás után mégsem kötöttem be a könyvet, és fedetlenül olvasom, buszon-villamoson is, rég rossz, ha ilyen korlátokat szabunk magunknak. Én ilyen szépet nagyon ritkán olvastam. Wass, szülőföldje, a Mezőség történetét írja le 1050-től kezdődően egészen a az ötvenes évek második feléig. A kezdetekkor Buzát, az egykori zsoldos katona földet foglal magának egy arra alkalmas domboldalon, a szomszédságból, ami jó negyednapi járásra van, asszonyt is hoz a házhoz. És a szó szerinti semmiből, a tudásából, az élni akarásából, a saját és a természet erejéből családot, otthont, hont teremt magának. Berendezi állatokkal, szántófölddel, házzal. Ez utóbbi kettőt a legeltetésből, sátorban élő szomszédai némi fejcsóválással figyelik. Almafákat, diófákat ültet. Virág, a felesége nem is tudja, mi az, ő a mezőn található növényeket ismeri, abból főz martilapu levest. Jókor akadt a kezembe a könyv: boldognak lenni, élni, dolgozni, jóra törekedni lehet a legszerényebb körülmények között is. Olyan tiszta, olyan igaz világ, ami magával ragad, még akkor is, ha az akkori emberévek a maiakkal összevetve talán kettőnek is számítanak. Rövidre mérték az emberöltőt akkoriban. Sok Buzát évszázadokon átívelő teremtő ereje, jóra vágyása kellett ahhoz, hogy ebben a mi kis kényelmes világunkban élhessünk. Nem árt néha ebből a komfortzónából kizökkenni.